NOVELLÁIM - Eleven tükörkép (fantasy)

 Meseíróként ritkán írok novellákat vagy olyan elbeszéléseket, amik felnőtteknek készülnek. Ez a kis fantasy szösszenet pont egy ilyen írás. Remélem, ez is tetszik majd az olvasóknak, nem csak a meséim! 
Az utóbbi években divat lett, hogy novellákat is illusztrálnak, úgyhogy készítettem én is néhány AI képet a történetemhez! Talán így jobban mutat az oldalon, mint ha csak szöveg lenne.

Bombicz Judit - Eleven tükörkép

A lány nyílt terepre jutott. Szembefordult az erdővel és várt. Kissé türelmetlenül, de várt. Nem tudta, mit fog hozni a következő néhány perc. Kezeiben egy-egy fegyvert tartott, amik néha kissé megremegtek, ahogy szorította őket. Talán a szorítás erejétől, talán az izgalomtól, a félelemtől, esetleg a fáradtságtól. Ilyenkor mindig magára kellett parancsolnia, hogy kissé megnyugodjon, hiszen a vele történtek teljesen felkorbácsolták érzéseit és kiélesítették érzékeit. Arra gondolt, talán éppen az utolsó perceit éli, talán soha nem fogja többé viszontlátni a családját, a barátait. Erővel kellett elhessegetnie magától ezeket a baljós gondolatokat, hogy arra tudjon koncentrálni, ami valószínűleg hamarosan vár majd rá. Tudta, hogy harc nélkül soha nem adja meg magát.

Lélekben mindenre felkészülve fürkészte az erdő szélét. Vajon mikor bukkannak ki üldözői a fák takarásából? Egyáltalán kimerészkednek-e a nyílt mezőre, ahol sokkal könnyebb megölni őket?

- Talán sikerült leráznom mindet? – gondolta még mindig kissé bizonytalanul. – Talán ma nem kell meghalnia senkinek?

Ekkor szeme sarkából mozgolódást észlelt az egyik bokornál. Megmozdultak a növény levelei, mintha csak a szél fújt volna rájuk, de ő tudta, üldözői közül lapulhat egy a takarásban. Még mindig kivártak, talán rájöttek, hogy a lány nyílt terepen nem is olyan védtelen velük szemben, mint a sötét erdőben. Talán meglátták kezében tartott fegyvereit is, ami ki tudja, milyen hatással lehet rájuk. A másodpercek pedig olyan lassan vánszorogtak tova, mintha ólomlábakon járnának. Pedig a lány egyre inkább úgy érezte, mielőbb túl kellene esnie ezen az egészen, bármi is lesz a dolog végkimenetele.

Az egész még este kezdődött. Vic, így hívták a lányt, élte megszokott, kissé talán unalmas életét, egy poros kisvárosban. Imádta a fantasy regényeket, falta őket, egyiket a másik után. Legmerészebb álmában sem jutott volna eszébe, hogy egyszer, egy szépnek nem igazán nevezhető napon éppen ilyesmibe fog belecsöppenni, ahol ő lesz az a bizonyos főszereplő, akit üldöznek, akit meg akarnak gyilkolni olyan lények, amikről addigi életében nem is hallott. Illetve csak a könyveiben olvasott, így sosem gondolta volna, hogy létezhetnek ilyen gonosz, vérre áhítozó teremtmények. Pedig sajnos, nagyon is léteztek, a valóságban is. Az éjszaka leple alatt érkeztek, halkan, surranva, szinte semmi nesz nem hallatszott a lépteik nyomán. 

A lány éppen az egyik emeleti szobában tartózkodott, amikor meghallott egy halk csörömpölést a földszintről. Egy pillanat alatt végigfutott az agyán, hogy bezárta-e a bejárati ajtót, az ablakokat, de biztos volt benne, hogy igen. Kinézett a szoba ajtaján, majd halk léptekkel átment Édesapja dolgozószobájába, aki rendőr lévén nem csak saját szolgálati fegyverét őrizte, hanem több más fegyvert is, hiszen gyűjtő volt. Voltak itt régi szablyák, elöl töltős puskák, de modern fegyverek is. Szerencsére Vic ismerte a fegyverszekrény kódját, így kinyitotta és kivett belőle két pisztolyt. Édesapja már kisgyermek korában megtanította számára a kezelésüket, s mivel a kislány érdekelte, gyorsan meg is tanult mindent. Apja mindig azt mondogatta, sosem lehet tudni, mikor kell megvédenie magát ebben a gonosz világban. Úgy látszik, a jóslata most bevált. Mindkét pisztolyt kibiztosította, majd óvatosan kikémlelt az ajtónyíláson át a folyosóra. A fenti közlekedőben nem látott semmit és senkit. Nesztelenül lépkedett a földszintre vezető lépcsőhöz, maga elé tartva fegyvereit, majd szinte fokonként megállva és hallgatódzva óvakodott lefelé. A legalsó lépcsőfoknál megpróbált kikukucskálni, de attól, amit látott, még a levegő is bent ragadt a tüdejében, annyira megrémült. Az előszobában néhány veszélyesnek tűnő és számára teljesen ismeretlen lény nézelődött. Először Vic nem tudta, hogyan jutottak be a házukba, de aztán egy hirtelen villanásnál észrevette, hogy az előszobában álló hatalmas tükrön át jöttek, egymás után sorban. Mivel a lány egyedül volt otthon, legalább a családja biztonságával nem kellett most foglalkoznia, bár apját szívesen tudta volna maga mellett.

A lények nagyon furák voltak. Hófehér, ráncos bőrük, villogó, élénkpiros szemük volt. Haj, egyiknek sem volt a fején, ellenben hosszú, görbe karmokkal és hatalmas, hegyes fogakkal rendelkeztek. Senki nem tudta volna megmondani, miféle szerzetek voltak, de ellepték a házat. Vic kivárta a kedvező pillanatot, amikor a lények egymás után bevonultak a nappaliba, s ekkor minden bátorságát és erejét összeszedve előrontott rejtekhelyéről és kirohant a házból a bejárati ajtón át, az utcára. Olyan gyorsan futott, amilyen gyorsan csak tudott. Vitte őt az adrenalin és az életösztön. Emellett minden kis sejtjében érezte, el kell csalnia üldözőit az emberek lakta területről, ha nem akarja, hogy ezek a csúfságok vérengzésbe kezdjenek. Futtában is hallotta, amint az undorító lények serege kitódul az ajtón és utána veti magát. Nem nézett hátra, csak rohant, minél messzebb a várostól.

Így jutott el a nyílt mezőre, a sötét, rémisztő erdőn keresztül, nyomában üldözőivel, akik nem is titkolták, mennyire sóvárognak a gyilkolás és a lány vére után. Remegve, adrenalinnal feltöltve állt, szemben az erdővel és benne azokkal a gonosz teremtményekkel. Fegyvereit felemelte, tüzelésre készen tartotta. Elhatározta, ha meg kell halnia, jó néhányat magával visz közülük a halálba, nem egyedül fogja megtenni az utolsó utat.

- Garantálom, hogy soha nem fogtok élve elkapni, szemetek! – mormolta maga elé eltökélten. Tudta, ha minden kötél szakad, inkább saját magába ereszt egy golyót, minthogy élő prédája legyen bármelyik rondaságnak.

A következő pillanatban aztán robbanások és kiáltások zaját hozta felé a szél. A teremtmények egymás után sikoltottak fel fájdalmasan, ahogy utolérte őket a vég. Vicnek halvány fogalma sem volt arról, hogy vajon mi történhetett a fák között, csak remélni merte, hogy számára kedvező fordulat következett be.

Lassan, lépésről lépésre haladva, elindult az erdő széle felé. Kíváncsisága sokkal erősebb volt, mint a félelme, de néhány lépésre a fáktól mégis megtorpant, mert a homályból egy fénysugár tört elő és valami csillogó közeledett feléje. 

Egy lépést hátrált, amikor a fák közül egy ragyogó, magas és karcsú nőalak bontakozott ki, aki kedvesen mosolyogva tekintett rá. Vic nem akart hinni a szemének, hiszen a vele szemben álló alak, mintha kiköpött mása lett volna, csak szinte világított a bőre. Érezte, nem kell félnie, így lassan elindult a másik lány felé, aki nyugodtan, mosolyogva várta, hogy közelebb érjen hozzá.

- Szervusz, Vic! - szólalt meg a ragyogó jelenség, amikor látta, hogy a lány hirtelen nem tud még mit mondani. – Na, mi lelt? Elvitte a cica a nyelvedet? Vagy netán valamelyik csúfság, aki üldözött?

- Ki vagy te? Honnan kerültél ide? - kérdezte hirtelen remegő hangon Vic.

- Én, te vagyok! Ugyanúgy Victoria, vagyis Vic a nevem, mint neked, csak éppen egy másik, párhuzamos dimenzióból jöttem, hogy megmentselek ezektől a démoni teremtményektől. Valahogy megtalálták a két világot összekötő dimenziókaput és azonnal elkezdtek átszivárogni a világotokba. A saját világunkban ugyanis nem ölhetnek már nagyon hosszú ideje. Amint kiderült, hogy mit terveznek, siettem én is utánuk, hogy megakadályozzam, amire készültek. Nagyon reméltem, hogy idejében érkezem én is!

Vic egy óriásit nyelt, mielőtt megszólalt volna, annyira hihetetlen volt az egész, ami röpke másfél óra alatt történt vele. Készült egy csendes, nyugodt estére, majd sosem látott, ronda lények üldözték árkon-bokron keresztül, most pedig egy rá hasonlító, csillogó lánnyal beszélget, akit szintén soha nem látott eddig. Miközben figyelmesen vizsgálta az előtte álló, fénylő lányt, érezte, szívdobogása csillapodik, vére már nem vágtázik őrült módjára ereiben. Hangja sem remegett már, amikor újra megszólalt.

- Egy ragyogó, fénylő Vic? - mosolygott végre kicsit nyugodtabban. - Nem is rossz! Ha a többiek is látnának, mindnek tátva maradna a szája. Mindenesetre nagyon köszönöm, amit értem tettél. Nélküled nem biztos, hogy elbírtam volna velük. Egyáltalán mi volt a céljuk ezzel az egésszel? Addig értem, hogy ölni akartak, de miért?

- Valójában semmi konkrét oka nincsen. Pontosabban csak annyi, hogy vérre szomjaznak folyamatosan. A mi világunkban felügyelet alatti rezervátumokban élnek, ahol megkapják ölés nélkül is, de számukra az ölés a vérért egy életforma. Mivel nálunk nem tehetik, rájöttek, hogy ha dimenziókapukat találnak, akkor más világokba is átléphetnek, s az ott élők vére ugyanolyan, mint a miénk. Néha sikerül megszöknie egy-egy kisebb csoportnak és megpróbálnak máshol vérhez jutni. Eddig még nem sikerült nekik megölni senkit, s ha rajtam múlik, soha nem is fog sikerülni. Lényegében ez a dolgom. Figyelem a világotokat és ha bárhol megnyílik egy dimenziókapu, oda kell mennem, hogy rendet tegyek. Reméltem, hogy soha nem kerül sor hasonló incidensre, de mégis megtörtént. Meg kell ígérned, hogy erről soha, senkinek nem beszélsz! Nem szabadott volna neked sem meglátnod, de csak így tudtalak megmenteni. Amíg kordában tudjuk őket tartani és nem tudnak bajt keverni, addig az emberek előtt titokban akarjuk tartani a létezésüket.

- Kicsit sajnálom, hogy titkolnom kell majd, de természetesen megteszem, ha ez a kívánságod! Csak nem értem, mire jó a titkolózás. Hiszen az életünkről van szó, nekünk is tudnunk kéne, mivel állunk szemben!

- Sajnos a szabályokat nem én hozom, hanem egy felsőbb vezetés. Mi csak végrehajtjuk a feladatokat és vigyázunk rátok. Azt azonban megígérhetem, hogy mindent megteszek majd azért, hogy ez megváltozzon. Én is úgy gondolom, hogy nem kisgyerekek vagytok, akiket védelmezni kell. Jogotok van tudni, mivel álltok szemben, és jogotok van felkészülni a védekezésre. Most azonban indulnunk kell vissza, a házatokba, mert a dimenziókapu csak korlátozott ideig marad nyitva. Haza kell jutnom, mielőtt bezárulna. Ha itt ragadok, nem tudok nektek segíteni.

- Rendben! Menjünk, de kérlek, ne felejtsd el az ígéretedet. Joguk van tudni az embereknek, mi fenyegeti őket, miközben ők azt hiszik, nyugodtan alhatnak.

A ragyogó lány helyeslően bólintott, majd egymás mellett lépkedve indultak vissza Victoria otthonához. Szerencsére az utcákon senki nem járt, így észrevétlenül jutottak be a házba, ahol azonnal a tükörhöz léptek.

- Mennem kell, Vic! Azért én örülök, hogy meg kellett szegnem a szabályt és így  végre megismerhettük egymást! Nagyon vigyázz magadra!

- Köszönöm a segítségedet, Victoria! Találkozunk még valaha? – kérdezte Vic halkan.

- Az a jó, ha nem találkozunk, mert az azt jelenti, nem történt újabb incidens a két világ között. De néha, telihold idején, ha ideállsz a tükör elé éjszaka, kicsit homályosan, de beláthatsz majd az én világomba. Talán még beszélhetünk is egymással, de sem én nem jöhetek át, sem pedig te nem léphetsz át a másik dimenzióba. Ha ez megfelel, akkor a következő holdtöltekor látjuk egymást!

- Itt leszek, megígérem! - mondta Vic. Közelebb lépett hasonmásához, s mint akik nem csak most találkoztak először, megölelték egymást. Miután elváltak, a ragyogó lány egy ugrással a tükör belsejében termett és ha nem is örök időkre, de eltűnt Vic szeme elől.

A tükör abbahagyta a vibrálást és visszaváltozott azzá a megszokott tárggyá, aminek az emberek mindig is látták, és ezentúl is látni fogják. Kivéve persze Victoriát, aki tudta, soha nem fogja elfelejteni ezt a kalandos éjszakát, ahogy ragyogó megmentőjét sem, akinek az életét köszönhette.

Másnap, amikor hazaért a család, semmi nyomát nem látták az éjszaka történteknek. Fura módon még az a váza is ugyanúgy egyben állt az előszobai tükör melletti kisasztalon, mint mielőtt a gyilkos lények leverték és összetörték. Valóban semmi nem bizonyította, hogy egy dimenziók közötti átjárót rejt a hatalmas tükör, sem pedig azt, hogy a két Victoria rengeteg embert mentett meg a haláltól. Azonban Vic tudta, érezte, ennek a dolognak lesz még folytatása, de azt is tudta, ettől kezdve felkészülten várja majd a hívatlan látogatókat.