NOVELLÁIM - Hegyek ura (fantasy)

 Ezt a fantasy novellát néhány évvel ezelőtt írtam egy kreatív írás játékra, a saját facebook csoportomba. A napokban ismét elém került, s úgy döntöttem, ehhez is hozok néhány illusztrációt és megosztom az olvasóimmal. Jó szórakozást hozzá! 

Bombicz Judit - Hegyek ura

Nem értettem semmit. Már vagy három órája a hegyekben bolyongtam, de sehol nem találtam azokat a bizonyos növényeket, amikre szükségem lett volna.

Rawion a kunyhóban maradt a völgyben, hiszen sebei nagyon súlyosak voltak. Képtelen lett volna megtenni velem ezt az utat, fel, a hegytetőre.

Vizet, élelmet készítettem az ágya mellé, hiszen szegény alig tudott már mozogni, na és persze egy töltött fegyvert is. Soha nem lehet tudni, milyen szerzetek bolyonganak az erdőben, prédát keresve.

Csak reménykedni mertem, hogy mire visszatérek, Rawion még életben lesz és meg tudom menteni. Már, ha visszatérek, mert úgy éreztem, reménytelenül eltévedtem a hatalmas sziklák között.

Próbáltam minden kis növényt megvizsgálni, nem letaposni, de azt az egyet, ami barátom életét megmenthette volna, sehol nem találtam.

- Most mihez kezdjek? – morfondíroztam magamban, aggodalmasan. – Hol a frászban keressem azt a nyomorult virágot? Hiszen itt nincs semmi, ami Akárcsak hasonlítana is hozzá!

Annyira elmerültem a papírlap tanulmányozásában, amire a gyógyító virágot rajzolták, hogy majdnem belesétáltam egy hatalmas szakadékba. Még jó, hogy időben megtorpantam. Talán beépített védekező mechanizmusom végre felébredt mély álmából és figyelmeztetett a veszélyre.

Belenéztem a szakadékba és szinte bele is szédültem. Elfelejtettem, milyen erős tériszonnyal küzdök már hosszú évek óta. Ha lenézek egy magaslatról, a mélység mintha vonzana magához, mintha magába akarna szippantani. Meg is szédültem, úgyhogy azonnal egy lépést hátráltam a szakadék veszélyes szélétől.

- Most akkor mégis mit csináljak? – kiáltottam oda a hatalmas szikláknak, mintha azok válaszolhatnának a kérdésemre. – Nem akarom, hogy Rawion meghaljon, hiszen szeretem őt! Már csak ő maradt meg nekem. Könyörgöm, ne vegyétek el tőlem őt is!

Azt hiszem, ezekkel a mondatokkal fogyott el minden reményem és erőm, melyek eddig tartották bennem a lelket. Lerogytam egy kőpadra és végre eleredtek eddig akarattal visszatartott könnyeim. Végig folytak az arcomon és lecseppentek a sziklára, melyen ültem. A következő pillanatban azt éreztem, mintha megmozdulna alattam a föld. Enyhe remegést, majd egyre erősebb mozgást éreztem, mire gyorsan felugrottam és megfordultam. Könnyekkel teli szemeimmel csak homályosan láttam, hogy a mögöttem lévő szikla megmozdul és egyre gyorsabban kezd valami emberhez hasonló alakot ölteni.

Azt hiszem, néhány pillanatra még a szívverésem is kihagyott a rémülettől, hiszen sehová nem tudtam volna elbújni. Előttem az éledező szikla, mögöttem a mély szakadék.

- Vége – futott át az agyamon. – Nekem most végem! Isten veled, Rawion!

Kitöröltem a könnyeket a szememből, de addigra már egy hatalmas kőóriás alakja bontakozott ki előttem. Tekintetét végig hordozta rajtam, de nem láttam benne sem gonoszságot, sem dühöt. Inkább sajnálatot és kedvességet. Furcsa volt így az összhatás. Egy előttem tornyosuló, sziklaóriás, aki kedvesen néz rám, a pici emberre.

- Ki vagy te, aki meg merted zavarni évszázados álmomat? – dörrent rám hirtelen.

- A nevem Naneth. A völgyből jöttem és egy gyógyhatású virágot keresek, hogy megmenthessem vele a barátom életét. Nem akartalak zavarni, én nem is tudtam, hogy te létezel – mondtam egyre halkabban, a végét már szinte suttogva. Féltem. Ez van. Bárki más kiakadt volna, ha meglátja ezt a monstrumot.

- Csak ennyi? Csak egy virágot keresel? Ezért kár volt engem felébresztened a könnyeiddel – vigyorogta el magát a szikla. Kicsit morbid vigyor volt, bár azt hiszem, ő kedvesnek szánta.

- Hiába kerestem azt a virágot, sehol nem találtam még hasonlót sem. Félek, hogy Rawion meghal és én nem tehetek érte már semmit – hajtottam le a fejem szomorúan.

A következő pillanatban azt éreztem, hogy egy szikladarab, ami a monstrum egyik ujja volt, állam alá nyúl és gyengéden felemeli azt.

- Nézz csak körül! Mit látsz a lábaim mellett? Nem ezt a virágot kerested?

- Úristen, de igen! – kiáltottam fel, s belül újra fellángolt a remény.

- No, akkor gyorsan szedj magadnak, amennyi kell, mert úgy érzem, már nem sokáig vagyok képes álldogálni. Öreg vagyok és fáradt, s amióta nem használom a lábaimat, nincs már bennük annyi erő. Úgyhogy siess, mert lassan muszáj lesz visszaereszkednem rájuk.

Pillanatok alatt tele szedtem a hátizsákomat a keresett virággal. Talán többet is szedtem, mint ami kellett volna, de nem tudtam, mennyire lesz szükség.

Amikor végeztem, hátrébb léptem és új barátom végre megpihenhetett az álldogálás után.

- Most pedig menj békével, Naneth! Gyógyítsd meg a barátodat és ne felejtsd el azt, akit ma megismertél. De csak te tudhatsz rólam, senki más. Ezt meg kell ígérned!

- Megígérem, a kettőnk titka marad, ami ma itt történt! Egyszer majd visszatérek és meglátogatlak, ha nem zavarlak! Nagyon köszönöm, amit értünk tettél, egész életemben hálás leszek neked!

- Szívesen tettem! Indulj, siess! Mielőbb, még frissen kell megkapnia a főzetet a virágokból a barátodnak, hogy életben maradjon! Fuss, szedd a lábad! Ég veled, kislány!

A sziklához léptem, amennyire tudtam, megöleltem és ennyit suttogtam.

- Ég veled, drága barátom! Aludd tovább évszázados álmodat!

Azzal sarkon fordultam és meg sem álltam a völgyben lévő kunyhóig, ahol Rawion feküdt. Még életben volt, de egyre nehezebben kapott levegőt.

Gyorsan elkészítettem a virágokból a főzetet, megitattam barátommal, aki néhány perc múlva felnyitotta mindkét szemét, s láthatta, amint testén a sok seb elkezd beforrni, begyógyulni.

Új, friss erőt érzett tagjaiban, s boldogan ölelt magához, hiszen tudta, saját testi épségemet nem féltve kerestem meg a növényt, amivel megmenthettem az életét.

Egyedül csak én tudtam, milyen segítőt kaptam az égiektől, hogy Rawion újra a karjaiban tarthasson és még sokáig együtt lehessünk.