BLOG - Mesék világa...

 

 Mesék világa, az én világom

 

 

   Meseíróként nyilvánvaló, hogy harcolok a mesék létjogosultságáért, már csak azért is, mert látom a pozitív hatásait azoknak a történeteknek, amiket a követőimnek írok. És most nem az általánosságban megírt, csak a fantáziámra bízott mesékre gondolok.

VERSEIM - Őszi eső

 

Bombicz Judit - Őszi eső

 

 A novemberi eső ezt hozta ki belőlem...

SZEMÉLYES MESÉK - A titkos erdő

 Ezt a mesét még 2023-ban írtam, egy Zétény nevű, óvodás kisfiúnak.
Az anyuka megadott néhány információt kisfiáról, aminek alapján megírtam ezt a történetet, ami segített a főszereplő kisfiúnak a félelmét kíváncsisággá változtatni. Mindig nagyon félt a hangyáktól és szülei bármit megpróbáltak, nem tudtak ezen változtatni. Miután elolvasták neki ezt a mesét, kezdte másképpen látni a félelmét, ami szépen át is változott érdeklődéssé. 

 

 

Bombicz Judit - A titkos erdő

 

 

 

  Zétény, vagy ahogyan mindenki szólítja, Zéti, egy apró kis óvodába járt, ahol összesen húsz kisgyerek töltötte hétköznapjait.

Az óvoda ugyanolyan volt, mint az ország bármelyik, másik óvodája. Óvónénik és dadusok vigyáztak a kicsikre, meséltek nekik, játszottak velük. Zéti mindig is nagyon szerette a sok törődést, a szeretetre nagyon fogékony kissrác volt.

Történt, hogy egy szép nyári napon is elvitte Apukája az oviba, ahol már nagyon várták őt kis barátai, Nikol, Máté és Marci. Ők négyen szinte elválaszthatatlanok voltak, mindent együtt csináltak. Még a délutáni altatásnál is egymás mellett voltak az ágyacskáik, hogy addig se kelljen elválniuk egymástól.

Amikor Zéti belépett az ajtón, barátai gyorsan megölelték őt, majd mind a négyen elfutottak a kert egyik sarkába, hogy megbeszéljenek valamit.

- Zéti, elhoztad apukád nagyítóját? – kérdezte Máté.

- Persze, itt van a zsebemben. Csak nagyon kell vigyáznom rá. Apa kérdezte, hogy minek kell, úgyhogy azt mondtam neki, meg akarjuk figyelni az ici-pici hangyák életét.

- Lehet, hogy azt is meg tudjuk majd nézni, de először ki kell vizsgálnunk azt a fénykört, amit a bokrok mögött találtunk.

- Na, de mikor tudjuk megnézni? – kérdezte Nikol, aki mindig két lábbal állt a földön és tudta, csak akkor lehet, ha kint lesznek napközben a kertben.

- Ne izgulj, Nikol! Reggeli után úgyis kint játszunk majd a kertben, akkor megnézzük, mi lehet az a furcsaság.

Ebben meg is egyeztek, aztán szépen elindultak ők is a többiek után, hiszen már hívták őket reggelizni a csoportjukba. Gyors kézmosás után szépen leültek a helyükre a kis asztaloknál, ahol már ott várta őket a sok finomság. Vajas-lekváros kenyeret és finom kakaót kaptak reggelire, amit mindannyian nagyon szerettek. Miután megköszönték a reggelit, sorban a mosdóba mentek, ahol ismét kezet mostak, utána pedig sorba álltak a folyosón és várták, hogy kimehessenek játszani a szabadba. Végre az óvónéni kinyitotta a kertbe vezető ajtót, a kis lurkók pedig kitódulhattak a délelőtti napsütésbe, játszani.

Zéti, Nikol, Máté és Marci most is, mint mindig, együtt maradtak. Óvatosan sétáltak a bokrok felé, ahol azt a valamit látták előző nap. Körülnéztek, s amikor senki nem látta, mind a négyen beugrottak a sűrű bokrok közé, majd kiléptek a másik oldalon. A tegnapi napig nem is tudták, hogy a bokrok mögött még van egy szabad terület, hiszen az a kertből sosem látszott.

Jobbra-balra nézelődtek, mire végre meglátták azt a kicsi, fénylő karikát, aminek a belsejében valami csillogó homály örvénylett. El nem tudták képzelni, mi lehet az. Óvatosan közelebb mentek hozzá. A nagyítón keresztül próbáltak átlátni rajta, de hiába, nem sikerült. Csak az örvénylő csillogást látták. Egymás kezét fogva még közelebb mentek, hátha úgy jobban látnak majd, s a következő pillanatban csak annyit éreztek, hogy mindannyiukat megrántja valami láthatatlan erő és átrepíti a fénylő karikán. Annyi idejük sem volt, hogy felkiáltsanak, máris egy gyönyörű, zöldellő erdőben találták magukat. Amikor körülnéztek, sehol semmi mozgást nem láttak, mégis mindannyian érezték, hogy nincsenek egyedül.

- Hol vagyunk, fiúk? Bevallom, én kicsit félek! – suttogta Nikol.

- Én is félek kicsit – válaszolta Zéti, de azért megszorította a kislány kezét. – Ne félj, Nikol! Ahogy idejöttünk, úgy haza is tudunk majd menni. Gondolom.

- Remélem, igazad lesz! – szólalt meg az eddig teljes csendben álldogáló Marci. – Nem tudom, mit fognak szólni a szüleink, ha nem kerülünk vissza az oviba sürgősen.

- Nézzétek csak! – mutatott az egyik fa felé Máté. – Mik lehetnek azok?

Mindannyian arrafelé néztek, amerre az ujjával mutatott, s akkor meglátták azokat, akik lassan mozogva araszoltak feléjük. Nem mások voltak, mint az erdőben élő hangyák, csak nem olyan kicsik voltak, mint ahogy a gyerekek megszokták, hanem ugyanakkorák, mint ők. A négy barát kissé megszeppenve, ijedten nézte, ahogy körbeveszik őket a hangyák, bár semmi jelét nem mutatták, hogy bántani akarták volna őket. Először csak egymást bámulta a két társaság, majd a hangyák vezetője megszólalt.

- Szervusztok, gyerekek! Ti, hogy kerültök ide, a mi erdőnkbe? Hiszen ti emberek vagytok!

- Szervusztok, hangyák! – válaszolta kis idő múlva Zéti, aki végre összeszedte a bátorságát, hogy beszédbe elegyedjen velük. – Egy fénylő karikán át jöttünk. Amikor közelről megnéztük, magába szippantott és itt találtuk magunkat. Hogyhogy ti ilyen nagyok vagytok?

- Nem mi vagyunk nagyok! – nevetett a hangya. – Ti lettetek olyan kicsik, amekkorák mi vagyunk. De ha már itt vagytok, szívesen megmutatjuk a világunkat. Szeretnétek megnézni?

- Nagyon szeretnénk! – válaszolták egymás után a gyerekek. – Még nagyítót is hoztunk, de azt hiszem, arra most nem lesz szükségünk.

- Nem bizony! – nevettek a hangyák. – Gyertek velünk!

Ezután a hangyák elindultak egymás után a hangyaboly felé. Mögöttük lépkedtek a gyerekek. Elöl Zéti, mögötte Nikol, Máté és Marci. Csodálkozva néztek minden irányba, ahol csak mozgást láttak. Egyszercsak odaértek egy hatalmas hangyabolyhoz, ahonnan csak úgy sereglettek kifelé a lakók, hogy láthassák a vendégeket.

- A nevem Hangya Oszkár és én leszek a vezetőtök – állt eléjük egy kedves hangyafiú. – Gyertek utánam és megmutatom az egész bolyt nektek.

Ezután mind az öten bemasíroztak a boly ajtaján. A gyerekek szájukat tátva néztek meg mindent, amit csak megmutattak nekik. Az egész hangyaboly olyan volt, mint egy járatokkal átszőtt kastély, mint egy földbe nyúló labirintus. A hangyák mégsem tévedtek el benne, mindegyik tudta, merre juthat ki a bolyból.

Megmutatták nekik az élelem raktárakat, a hangyakeltetőt és mindent, ami a bolyban található volt. Az idő azonban gyorsan elrepült, így mielőbb ki kellett jutniuk a felszínre, hogy visszatérhessenek az óvodába. Hiszen talán már keresik is őket az óvónénik.

Oszkár kivezette őket a felszínre, ugyanoda, ahonnan elindultak, majd el is köszönt tőlük. Ismét ott termettek azok a hangyák, akik a bolyhoz vezették őket, s mivel ez volt a dolguk, vissza is kísérték a gyerekeket az erdei tisztásra, ahol azonnal meg is látták a fényes kört, ami a két világ közti átjárót jelezte.

- Reméljük, tetszett nektek, amit láttatok nálunk! Ha a nagyítót használjátok, hogy lássátok, mit csinálunk, nagyon vigyázzatok, mert azon keresztül a nap sugarai meg is süthetnek bennünket. Tehát csak óvatosan, rendben?

- Úgy lesz! Nagyon szépen köszönjük, hogy megmutattátok a világotokat. Olyan újdonságokat láttunk, amikről eddig nem is hallottunk.

- Nagyon örülök, hogy jól éreztétek magatokat, de most már ideje indulnotok. Nem tudni, meddig lesz még nyitva az átjáró, nehogy a végén itt ragadjatok. Vigyázzatok magatokra, gyerekek! A viszontlátásra! – emelte fel egyik lábát a kis hangya, hogy búcsút inthessen.

Zéti, Nikol, Máté és Marci is integetett új barátaiknak, majd közelebb léptek a fénylő átjáróhoz, ami beszippantotta és újra az óvoda kertjébe vitte őket. Amikor egymásra néztek, már mindannyian megszokott méretűek voltak. Cinkosan összenevettek, tudva, olyan titkok őrzői lettek, amiket más nem láthatott eddig. Szerencsére nem keresték őket, hiszen az idő megállt, amíg ők távol voltak.

Gyorsan a homokozóba mentek és építettek egy hatalmas homokvárat, ahol hangya barátaik is jól érezhetik majd magukat. 

 Ettől a naptól kezdve mindannyian nagyítóval jártak az óvodába, amit eleinte mindenki furcsállt, de aztán lassan megszokták, hogy a négy jóbarát a fűben hasalva ezen keresztül bámulta a hangyák mindennapjait, s közben néha jókat nevettek azon, amit láttak. Napról napra egyre több és több gyerkőc lett kíváncsi a hangyák életére, így a négy jóbarát szívesen mesélt nekik a hangyabolyban élők mindennapjairól, a többi kisgyerek pedig szájukat tátva hallgatták az új ismereteket, amiket aztán otthon is elmeséltek családjuknak, s ezeket az ismereteket aztán kedves ismerősként üdvözölték akkor, amikor iskolába kerültek és biológia órán erről tanultak.

A meséből hangosmese is készült, amit a Youtube-on a Tündérlány Mesél csatornán is meghallgathattok!