Az óvoda ugyanolyan volt, mint az
ország bármelyik, másik óvodája. Óvónénik és dadusok vigyáztak a kicsikre,
meséltek nekik, játszottak velük. Zéti mindig is nagyon szerette a sok
törődést, a szeretetre nagyon fogékony kissrác volt.
Történt, hogy egy szép nyári napon is
elvitte Apukája az oviba, ahol már nagyon várták őt kis barátai, Nikol, Máté és
Marci. Ők négyen szinte elválaszthatatlanok voltak, mindent együtt csináltak.
Még a délutáni altatásnál is egymás mellett voltak az ágyacskáik, hogy addig se
kelljen elválniuk egymástól.
Amikor Zéti belépett az ajtón,
barátai gyorsan megölelték őt, majd mind a négyen elfutottak a kert egyik
sarkába, hogy megbeszéljenek valamit.
- Zéti, elhoztad apukád nagyítóját? –
kérdezte Máté.
- Persze, itt van a zsebemben. Csak
nagyon kell vigyáznom rá. Apa kérdezte, hogy minek kell, úgyhogy azt mondtam
neki, meg akarjuk figyelni az ici-pici hangyák életét.
- Lehet, hogy azt is meg tudjuk majd
nézni, de először ki kell vizsgálnunk azt a fénykört, amit a bokrok mögött
találtunk.
- Na, de mikor tudjuk megnézni? –
kérdezte Nikol, aki mindig két lábbal állt a földön és tudta, csak akkor lehet,
ha kint lesznek napközben a kertben.
- Ne izgulj, Nikol! Reggeli után
úgyis kint játszunk majd a kertben, akkor megnézzük, mi lehet az a furcsaság.
Ebben meg is egyeztek, aztán szépen
elindultak ők is a többiek után, hiszen már hívták őket reggelizni a
csoportjukba. Gyors kézmosás után szépen leültek a helyükre a kis asztaloknál,
ahol már ott várta őket a sok finomság. Vajas-lekváros kenyeret és finom kakaót
kaptak reggelire, amit mindannyian nagyon szerettek. Miután megköszönték a
reggelit, sorban a mosdóba mentek, ahol ismét kezet mostak, utána pedig sorba
álltak a folyosón és várták, hogy kimehessenek játszani a szabadba. Végre az
óvónéni kinyitotta a kertbe vezető ajtót, a kis lurkók pedig kitódulhattak a
délelőtti napsütésbe, játszani.
Zéti, Nikol, Máté és Marci most is,
mint mindig, együtt maradtak. Óvatosan sétáltak a bokrok felé, ahol azt a
valamit látták előző nap. Körülnéztek, s amikor senki nem látta, mind a négyen
beugrottak a sűrű bokrok közé, majd kiléptek a másik oldalon. A tegnapi napig
nem is tudták, hogy a bokrok mögött még van egy szabad terület, hiszen az a
kertből sosem látszott.
Jobbra-balra nézelődtek, mire végre meglátták azt a
kicsi, fénylő karikát, aminek a belsejében valami csillogó homály örvénylett.
El nem tudták képzelni, mi lehet az. Óvatosan közelebb mentek hozzá. A nagyítón
keresztül próbáltak átlátni rajta, de hiába, nem sikerült. Csak az örvénylő
csillogást látták. Egymás kezét fogva még közelebb mentek, hátha úgy jobban
látnak majd, s a következő pillanatban csak annyit éreztek, hogy mindannyiukat
megrántja valami láthatatlan erő és átrepíti a fénylő karikán. Annyi idejük sem
volt, hogy felkiáltsanak, máris egy gyönyörű, zöldellő erdőben találták
magukat. Amikor körülnéztek, sehol semmi mozgást nem láttak, mégis mindannyian
érezték, hogy nincsenek egyedül.
- Hol vagyunk, fiúk? Bevallom, én
kicsit félek! – suttogta Nikol.
- Én is félek kicsit – válaszolta
Zéti, de azért megszorította a kislány kezét. – Ne félj, Nikol! Ahogy
idejöttünk, úgy haza is tudunk majd menni. Gondolom.
- Remélem, igazad lesz! – szólalt meg
az eddig teljes csendben álldogáló Marci. – Nem tudom, mit fognak szólni a
szüleink, ha nem kerülünk vissza az oviba sürgősen.
- Nézzétek csak! – mutatott az egyik
fa felé Máté. – Mik lehetnek azok?
Mindannyian arrafelé néztek, amerre
az ujjával mutatott, s akkor meglátták azokat, akik lassan mozogva araszoltak
feléjük. Nem mások voltak, mint az erdőben élő hangyák, csak nem olyan kicsik
voltak, mint ahogy a gyerekek megszokták, hanem ugyanakkorák, mint ők. A négy
barát kissé megszeppenve, ijedten nézte, ahogy körbeveszik őket a hangyák, bár
semmi jelét nem mutatták, hogy bántani akarták volna őket. Először csak egymást
bámulta a két társaság, majd a hangyák vezetője megszólalt.
- Szervusztok, gyerekek! Ti, hogy
kerültök ide, a mi erdőnkbe? Hiszen ti emberek vagytok!
- Szervusztok, hangyák! – válaszolta
kis idő múlva Zéti, aki végre összeszedte a bátorságát, hogy beszédbe
elegyedjen velük. – Egy fénylő karikán át jöttünk. Amikor közelről megnéztük,
magába szippantott és itt találtuk magunkat. Hogyhogy ti ilyen nagyok vagytok?
- Nem mi vagyunk nagyok! – nevetett a
hangya. – Ti lettetek olyan kicsik, amekkorák mi vagyunk. De ha már itt
vagytok, szívesen megmutatjuk a világunkat. Szeretnétek megnézni?
- Nagyon szeretnénk! – válaszolták
egymás után a gyerekek. – Még nagyítót is hoztunk, de azt hiszem, arra most nem
lesz szükségünk.
- Nem bizony! – nevettek a hangyák. –
Gyertek velünk!
Ezután a hangyák elindultak egymás
után a hangyaboly felé. Mögöttük lépkedtek a gyerekek. Elöl Zéti, mögötte
Nikol, Máté és Marci. Csodálkozva néztek minden irányba, ahol csak mozgást
láttak. Egyszercsak odaértek egy hatalmas hangyabolyhoz, ahonnan csak úgy
sereglettek kifelé a lakók, hogy láthassák a vendégeket.
- A nevem Hangya Oszkár és én leszek
a vezetőtök – állt eléjük egy kedves hangyafiú. – Gyertek utánam és megmutatom
az egész bolyt nektek.
Ezután mind az öten bemasíroztak a
boly ajtaján. A gyerekek szájukat tátva néztek meg mindent, amit csak
megmutattak nekik. Az egész hangyaboly olyan volt, mint egy járatokkal átszőtt
kastély, mint egy földbe nyúló labirintus. A hangyák mégsem tévedtek el benne,
mindegyik tudta, merre juthat ki a bolyból.
Megmutatták nekik az élelem
raktárakat, a hangyakeltetőt és mindent, ami a bolyban található volt. Az idő
azonban gyorsan elrepült, így mielőbb ki kellett jutniuk a felszínre, hogy
visszatérhessenek az óvodába. Hiszen talán már keresik is őket az óvónénik.
Oszkár kivezette őket a felszínre,
ugyanoda, ahonnan elindultak, majd el is köszönt tőlük. Ismét ott termettek
azok a hangyák, akik a bolyhoz vezették őket, s mivel ez volt a dolguk, vissza
is kísérték a gyerekeket az erdei tisztásra, ahol azonnal meg is látták a
fényes kört, ami a két világ közti átjárót jelezte.
- Reméljük, tetszett nektek, amit
láttatok nálunk! Ha a nagyítót használjátok, hogy lássátok, mit csinálunk,
nagyon vigyázzatok, mert azon keresztül a nap sugarai meg is süthetnek
bennünket. Tehát csak óvatosan, rendben?
- Úgy lesz! Nagyon szépen köszönjük,
hogy megmutattátok a világotokat. Olyan újdonságokat láttunk, amikről eddig nem
is hallottunk.
- Nagyon örülök, hogy jól éreztétek
magatokat, de most már ideje indulnotok. Nem tudni, meddig lesz még nyitva az
átjáró, nehogy a végén itt ragadjatok. Vigyázzatok magatokra, gyerekek! A
viszontlátásra! – emelte fel egyik lábát a kis hangya, hogy búcsút inthessen.
Zéti, Nikol, Máté és Marci is
integetett új barátaiknak, majd közelebb léptek a fénylő átjáróhoz, ami
beszippantotta és újra az óvoda kertjébe vitte őket. Amikor egymásra néztek,
már mindannyian megszokott méretűek voltak. Cinkosan összenevettek, tudva, olyan
titkok őrzői lettek, amiket más nem láthatott eddig. Szerencsére nem keresték
őket, hiszen az idő megállt, amíg ők távol voltak.
Gyorsan a homokozóba mentek és
építettek egy hatalmas homokvárat, ahol hangya barátaik is jól érezhetik majd
magukat.
Ettől a naptól kezdve mindannyian
nagyítóval jártak az óvodába, amit eleinte mindenki furcsállt, de aztán lassan
megszokták, hogy a négy jóbarát a fűben hasalva ezen keresztül bámulta a
hangyák mindennapjait, s közben néha jókat nevettek azon, amit láttak. Napról
napra egyre több és több gyerkőc lett kíváncsi a hangyák életére, így a négy
jóbarát szívesen mesélt nekik a hangyabolyban élők mindennapjairól, a többi
kisgyerek pedig szájukat tátva hallgatták az új ismereteket, amiket aztán
otthon is elmeséltek családjuknak, s ezeket az ismereteket aztán kedves
ismerősként üdvözölték akkor, amikor iskolába kerültek és biológia órán erről
tanultak.
