Novelláim - Egy óra boldogság (igaz történet mesésen)

 Ezt a történetet nem igazán tehettem a mesék közé, mivel megtörtént, valós dolgokról írtam benne. Méghozzá a saját gyerekkoromban történtekről, amik nagyon megmaradtak bennem. Olyan élénken emlékszem mindenre, még a hangokra, illatokra is, mintha csak tegnap történt volna az egész, pedig nekem elhihetitek, nagyon-nagyon régen volt...

Bombicz Judit - Egy óra boldogság

 

A kislány, nevezzük most Putyinak, ebben az időszakban körülbelül hét-nyolc éves lehetett. Éppen egy vírusos betegségből lábadozott, ezért még nem mehetett ki játszani a barátaival. Pedig odakint olyan téli idő volt, amilyet igazán szeretett: hideg és hatalmas hó borította a tájat. Fájó szívvel állt lakásuk nagyszobájának ablakánál, és vágyakozva nézte a csodaszép, hófehér, csillogó takarót, amely két nap alatt mindent beborított. Szomorúsága érthető volt, hiszen a tél mindig is a kedvenc időszaka volt. Imádott hóembert építeni, hógolyózni, csúszkálni, és szánkózni. A barátaival hatalmas hócsatákat vívtak, egymást húzták a szánkókon, vagy éppen az utca elején lévő kis dombról siklottak le. Bár a "domb" kifejezés kissé túlzás, hiszen valójában csak egy ház melletti kis emelkedőről volt szó, számukra mégis maga volt a Paradicsom. Olyan hely, ahol vidámak és gondtalanok lehettek.

Akkoriban nem létezett internet, számítógép vagy mobiltelefon. Vezetékes telefon is csak néhány családnál akadt. Az utcákon kevesebb autó közlekedett, így a gyerekek is nagyobb biztonságban voltak. Amikor esténként felkapcsolódtak az utcai lámpák, az volt a jel, hogy ideje hazatérni, ha nem akartak szidást kapni a szüleiktől. Rengeteg időt töltöttek a szabadban, a természetben, nem pedig a négy fal között egy képernyő előtt gubbasztva. Akkoriban a gyerekek fittebbek és egészségesebbek voltak, mint manapság. De elkalandoztam...

A kislány tehát ott állt az ablaknál, bámulta a hóborította tájat, a kinti embereket és a szánkózó gyerekeket. Amikor valamelyik barátja felnézett, észrevette őt az ablakban, és hatalmas kézmozdulatokkal integetett neki. Ő szomorúan visszaintegetett, hiszen arra vágyott, amit a többiek éppen csináltak. De sajnos ez egyelőre lehetetlen volt.

Édesanyja megértően megsimogatta a fejét. Tudta, hogy kislányának fájdalmas a helyzet, de nem engedhette, hogy kimenjen ugrálni, hiszen nem akarta, hogy visszaessen a betegségbe, amelyből épphogy felgyógyult. A kislány is tudta, hogy édesanyjának igaza van, de ez nem csökkentette bánatát.

– Gyere, kicsim! – szólította édesanyja. – Ne fájdítsd a szíved! Üljünk inkább az asztalhoz, társasozom veled egy kicsit, ha szeretnéd!

Putyi szerette az anyukájával töltött időt, ezért engedelmesen ellépett az ablaktól. Elővette kedvenc játékát, és egy-két órán keresztül együtt játszottak. Bár anyukája emiatt kicsit elmaradt a házimunkával, ez nem érdekelte – gyermeke boldogsága mindennél fontosabb volt számára.

Nevelőapukája kora este érkezett haza, amikor odakint már sötétség borult a tájra, és csak az utcai lámpák fénye világította meg az utcát. A házak ablakaiból kiszűrődő fények meleg otthonokat jeleztek.

– Mi ez a nagy csend itthon? Valami baj történt? – kérdezte apu, miután levette kabátját.

– Dehogy, semmi baj – felelte anya. – Csak a kisasszony már nagyon vágyakozik kifelé. Tudod, mennyire imádja a havat!

– Igen, tudom. De most volt beteg, nem kockáztathatunk. Viszont van egy ötletem! Öltöztesd fel a gyereket, és gyertek ki a ház elé! Kitaláltam valamit – mondta, majd kacsintott. Bár fáradt volt, újra magára vette a hótaposót, kabátot, sapkát, sálat és kesztyűt, aztán kiment az ajtón.

– Putyikám, gyere öltözni! – hívta anya.

– De még nincs késő, nem akarok lefeküdni! – nyűgösködött a kislány.

– Nem pizsamát mondtam! – nevetett Anya. – Vedd fel a csizmát, kabátot, sapkát, sálat és kesztyűt! Megyünk a ház elé, apu mutatni akar valamit.

Putyi kissé értetlenkedve, de engedelmesen felöltözött. Örült, hogy legalább egy kicsit kimehet a friss levegőre. Miután elkészültek, anyával kimentek a ház elé, és ott vártak, amíg apu a kamrában matatott.

Hirtelen megjelent mögöttük.

– Na, megjöttem! – mondta mosolyogva. Putyi a karácsonyra kapott szép, új szánkót látta meg a havon, mellette apuval.

– Igaz, most még nem szaladgálhatsz, de arra gondoltam, hogy ráülsz a szánkóra, én pedig húzlak néhány kört. Így talán nem kell teljesen lemondanod a tél örömeiről – mondta apu.

Putyi szeme felcsillant, és az öröm könnyei jelentek meg benne.

– Köszönöm, apu! Induljunk!

Felszállt a szánkóra, lábait a lábtartóra helyezte, és várta, hogy elinduljanak. Apu és anya megfogták a madzagot, és húzni kezdték az utca végéig. Aztán apu megfordította a szánkót, és futva húzta vissza, miközben a kislány hangosan kacagott. A mókázás végén a szánkó megcsúszott, és Putyi a magas hóba esett, de ezt egyáltalán nem bánta.

Körülbelül egy órát töltöttek kint, de ez az egy óra mindent pótolt a kislány számára. Boldog volt, hogy szüleivel lehetett és önfeledten nevethetett.

Az este végén, már az ágyában, újra felidézte az együtt töltött időt, és tudta: ezt az emléket soha nem fogja elfelejteni. Élete egyik legszebb, legvidámabb órája volt.