Harry Potter fan fiction novella (Kreatív írás játékra készült!
Remus Lupin éppen Amerikában tartózkodott, ahol fel kellett derítenie egy angol boszorkány, név szerint Zelda Zenóbia tartózkodási helyét. Egyelőre annyit tudtak róla, hogy valahol NewYorkban lehetett, de pontos információt senki nem tudott adni. Az információk szerit a boszorkánynál olyan iratok voltak, amik nagy bajt hozhattak volna az angliai Varázsvilág minden teremtményére, így az aurorok is próbálták megtalálni, nem csak Remus, aki együtt járt iskolába gyermekkorában Zeldával, a Roxfortba. Ráadásul mindketten a Griffendél házba kerültek. Lupint gyermekkorában megharapta egy vérfarkas, így vajmi kevés esélye volt arra, hogy Roxfortos diák lehessen, de az iskola igazgatójának, Albus Dumledorenak megesett a szíve a tudásra szomjas gyermeken és felvette tanulói közé. S hogy mégis hogyan teltek azok az időszakok, amikor a telihold megjelent az égen, s a gyermek elkezdett vérfarkassá változni? Erre is megtették a kellő óvintézkedéseket. Az iskola parkjába egy fúriafüzet ültettek, mely alatt húzódott az az alagút, ami Roxmorts település egyik szélső házába vezetett. Később a Roxfort diákjai ezt a házat nevezték el Szellemszállásnak. Telihold idején ebbe a házba vitték a kis Remust, ahol nem voltak a közelében emberek, így nem tudott senkit megharapni és vérfarkassá változtatni. A Griffendélbe járt akkor Zelda Zenóbia is, ugyanabba az osztályba, amelyikbe Lupin. Zelda nagyon kitűnt a többiek közül a bájitaltan elsajátításában. Pillanatok alatt tanulta meg a különböző varázsfőzetek összetételét, hatását. Mindent tudott a gyógynövényekről, amit csak tudni lehetett a könyvekből, a tananyagból. Amikor valaki kereste, leginkább az üvegházak környékén találhatták meg. Miután kikerültek az iskolából, ahogy Remus három másik barátja is, mindketten beálltak a Főnix Rendjébe, amit Dumbledore alapított. De az már egy teljesen más történet, ami a régmúltban történt.
Jelenleg Lupin sajnos dolga végezetlenül kellett, hogy visszatérjen hazájába, mert nem találta nyomát Zeldának. A boszorkányról sokáig azt hitték, áruló, ezért lopta el az iratokat, de időközben kiderült, hogy ez nem így volt. Azért vette magához őket, mert rájött, a Mágiaügyi Minisztérium több árulót rejt, mint azt bárki gondolná. Az árulók valamilyen módon vissza akarták hozni Voldemortot a halálból, s ezt Zelda nem nézhette tétlenül. Az iratok kicsempészésével tudta, hogy magára vonja a figyelmet, és azt is tudta, hogy a minisztérium minden egyes aurora a nyomába fog eredni. Viszont tisztában volt a saját képességeivel is, azt is tudta, ha akar, úgy el tud tűnni, hogy senki nem jut a nyomára. Ez be is bizonyosodott, hiszen még régi barátja, Remus Lupin sem tudott rátalálni semerre. Remus egy ideig a Roxfort sötét varázslatok kivédése tantárgyat tanította, amíg egyszer sajnos lelepleződött, hogy ő egy vérfarkas, így jobbnak látta, ha kilép a tanári karból. Aki ismeri Harry Potter történetét, az tudja, hogy a nagy összecsapásban Remust állítólag megölték. Szinte mindenki látta a holttestét, csak azt nem tudták, hogy akkor nem volt teljesen halott. Ráadásul éppen teliholdas éjszaka volt, így a kómába esett ember elkezdett átváltozni. Amikor felvette vérfarkas alakját, kinyitotta szemét, majd felült. Hirtelen nem tudta, hol van, mi is történt vele. Viszont valamiért elveszítette a vérfarkasokra jellemző vérengző magatartást. Nem vágyott ölni, nem vágyott emberi vérre és húsra, csak létezni akart. Úgy döntött, nem mutatkozik barátai előtt, félve attól, hogy mégis előjöhet újra a vérszomja. Felállt, fájó szívvel hagyva ott halott feleségét, akin már nem tudott segíteni. Vérfarkasként nagyon gyorsan tudott haladni, s évekig senki nem hallott felőle. Mindenki úgy tudta, meghalt a Roxfortban, a Voldemortra mért utolsó csapás idején, bár holttestét soha nem találták meg.
Hosszú idő telt el, mire megtanulta, hogyan tud újra emberi alakot ölteni. A vérszomja viszont soha nem tért vissza, soha többé nem támadt emberekre. Farkas alakban vadászott, emberi alakban pedig feldolgozta az elejtett vadat. Varázslóként megteremtett magának nagyon sok dolgot, amire szüksége volt. Egy nap aztán úgy döntött, megkeresi barátait és elmeséli nekik, mi is történt vele. Elsőként Harry Pottert és családját látogatta meg. Harry alig akart hinni a szemének, amikor meglátta, sőt, rögtön varázslatot sejtett. Azt hitte, valaki felvette Remus Lupin alakját, de hamar kiderítette, hogy nem így van. Valóban régi tanára és barátja az, aki megjelent az ajtajában. Ezután már minden gyorsan ment. A Mágiaügyi Minisztérium titokban alkalmazta Lupint, s erről csak egy-két beavatott ember tudhatott. Olyan volt, mint egy titkosügynök. Nagyon sok információt szállított a Minisztériumnak, rengeteg eltűnt dolgot talált meg és vitt vissza. Mivel elveszítette a vérfarkasokra jellemző vérengző tulajdonságokat, nagyon sok területen ki tudták aknázni minden tudását. Így került végül is NewYorkba, hogy megtalálja Zeldát, akiről tudták, egyre nagyobb veszély fenyegeti.
Hiába volt minden, Zelda úgy eltűnt, mintha soha nem is létezett volna. Ezért Remus úgy döntött, hajóra száll és visszautazik hazájába. Kitalálnak majd egy új stratégiát, amivel talán Zelda nyomára bukkanhatnak.
Egy ködös, párás hajnalon fel is szállt a Londonba induló Silver Star nevű gőzösre. Elhelyezkedett kabinjában, s kicsit el is nyomta az álom, hiszen az éjszakai kutatás eléggé kimerítő volt számára. Amikor felébredt, már a nyílt óceánon haladt a hajó, s Remus örült, hogy egyre közelebb kerül hőn szeretett hazájához. Olvasással, beszélgetéssel, naplemente bámulásával töltötte az időt, s remélte, mielőbb kikötnek Londonban. Már csak azért is, mert közeledett a telihold ideje, amit nem szeretett volna már a hajón tölteni, nehogy lelepleződjön, hogy ő valójában micsoda.
Egy este sokáig nézte a milliárdnyi csillaggal teleszórt eget, majd úgy döntött, inkább lefekszik és alszik. Kabinjába ment és lefeküdt. Pillanatok alatt elnyomta az álom. Éppen valami szépet álmodott, amikor kiabálásra és futkosásra ébredt. Azonnal magára öltötte ruháit és felszaladt a fedélzetre, hogy megérdeklődje, mi történt.
A fedélzeten káosz uralkodott. Mindenfelől utasok kerültek elő, ijedt arccal, tele félelemmel kérdezgették egymást, hogy vajon mi lehet a baj. Rövid időn belül ez is kiderült. A Silver Star egy nem jelzett zátonynak ütközött és léket kapott. Azonnal menteni kezdték az utasokat, engedték le a mentőcsónakokat. Lupin nem sietett. Úgy gondolta, a nőknek és gyerekeknek kell először a csónakokba kerülniük, hogy sikerüljön kimenekíteni őket. A vége az lett, hogy elfogytak a csónakok. Azok, akiknek nem jutott hely, a vízbe ugráltak és a csónakokba kapaszkodva lebegtek a vízben. Lupin olyasmit keresett, amiről tudta, hogy a víz felszínén tudja tartani. Talált is egy lécekből összeszögelt rácsot, amit megfogott és azzal együtt ugrott be az óceánba. Gondolta, így együtt maradhat a többiekkel, amíg a segítségükre érkezik egy másik hajó, hogy kimentse őket. Sokáig ez így is volt, aztán valami erős áramlat elkapta és kezdett eltávolodni a csónakok közeléből. Hiába próbált közelebb tempózni hozzájuk, nem sikerült neki. Olyan érzése volt, mintha megfogták volta a lábánál és húzták volna valahová. Egy olyan hely felé, amiről sejtése sem lehetett. Egy idő után már nem ellenkezett, hagyta magát sodortatni az áramlattal. Lassan világosodni kezdett, s ahogy kelt fel a nap, megvilágított a horizonton egy sötét foltot. Az áramlat éppen afelé a sötét folt felé sodorta őt. Ekkor döbbent rá, hogy a folt egy sziget. Szárazföld, ahová megérkezhet, s ahol ki tudja, mi várhat reá. Ettől új erőre kapott, s lábaival tempózni kezdett, segítve a minél gyorsabb odajutást. Amikor végre elérte a partot, kimerülten feküdt egy ideig, majd körülnézett. Mindenhol zöld, buja növényzetet látott a homokos part mögött, ami akár még élelmet is jelenthetett számára. Ekkor döbbent rá, hogy varázspálcája nála van, nem maradt a süllyedő hajón, így elővette és megvizsgálta. Szerencsére a pálcának meg se kottyant, hogy órákon át ázott az óceán sós vizében, így Lupin gyorsan megszárította magát, teremtett egy sátrat, ami megvédheti az időjárástól és gyorsan egy kis élelmet és ivóvizet is varázsolt magának. Úgy döntött, a sziget felfedezésével kicsit ráér, inkább pihen, aztán majd holnap, újult erővel nekiáll felderíteni, hová is került.
Az éjszaka gyorsan megérkezett, s Remus fáradtan dőlt le a matracra a sátorban, s azonnal mély álomba is merült. Reggel, amikor felébredt, azt érezte, hogy nincsen egyedül. A sátorban senki nem volt, de érezte, hogy a sátor mellett valaki azt figyeli, mikor lép ki hálóhelyéről. Varázspálcáját maga előtt tartva óvatosan kikémlelt a nyíláson, s amikor meglátta a rá váró illetőt, tátva maradt még a szája is meglepetésében. Ugyanis nem más volt a fogadóbizottság, mint Zelda Zenóbia, akit hetek óta keresett a nyüzsgő NewYorkban, eredmény nélkül.
Zelda fülig érő vigyorral köszöntötte rég nem látott barátját. Elmesélte, hogy ő is hajótörést szenvedett egy héttel azelőtt, s őt is az áramlat sodorta erre a szigetre.
Csak sajnos az ő varázspálcája eltörött, így nem tudott magának utazásra alkalmas eszközt varázsolni.
Gyorsan megreggeliztek, közben Remus is elmondta, miért kereste őt, s Zelda biztosította arról, hogy a dokumentumok a legnagyobb biztonságban pihennek Angliában, egy titkos helyen, amiről senki más nem tud.
Most már csak ki kellett találniuk, hogy milyen eszközt idézzenek meg arra, hogy eltűnhessenek a szigetről és visszatérhessenek a világukba. Mivel sem hopp-por, sem zsupszkulcs nem volt a szigeten, s a szárazföld túl messze volt ahhoz, hogy hoppanáljanak, úgy döntöttek, hogy megidéznek két thesztrált, akik majd visszarepítik őket a civilizációba. Mivel mindketten találkoztak már a halállal, mindkettejük számára láthatóak voltak ezek a lónak kinéző, fekete, csontvázszerű, denevérszárnyú lények, melyek nagyon gyorsan ott termettek a szigeten.
Remus és Zelda tudták, most már órákon belül hazájuk földjére léphetnek, hiszen ezek a lények nagyon hosszú ideig képesek repülni, fáradtság nélkül, s így eljuttathatják őket céljukhoz.
Négy óra múlva aztán a thesztrálok a Mágiaügyi Minisztérium egy rejtekajtaja előtt landoltak, s a két hajótörött beléphetett úgy, hogy senki nem is látta őket.
A Zelda által elrejtett dokumentumokat inkább ott hagyták rejtekhelyükön, hiszen ott nem férhettek hozzá illetéktelenek. S hogy mi lett ezután Lupin és Zelda sorsa, milyen életet éltek? Nos, ezt a kedves olvasó képzeletére bízom, mert sajnos ennél többet nem kötöttek az orromra. Így én is csak találgathatok, hogy miképp élték tovább életüket egy olyan világban, ahol egymás mellett éltek varázslók és varázstalanok, s ahol a varázslókat mesebeli lényeknek gondolták a varázstalan emberek, más néven, a muglik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése