NOVELLÁIM - Bánatfelhők (megtörtént)

 Ez a novella sajnos megtörtént események alapján íródott, méghozzá az én életemben történt dolgokról. Az egyik legfájóbb dolog, ami történhet az emberrel, amikor elveszíti az Édesanyját. Ez a novella Édesanyám utolsó napjait öleli át, s ezzel próbálok emléket is állítani neki. Anya egy csupaszív, humoros, vidám ember volt, akit szinte mindenki szeretett a környezetében. 1996-ban indult el arra az utolsó útra, s azóta csak az emlékeinkben élhet tovább... Nagyon hiányzik!

 

Bombicz Judit - Bánatfelhők

 

   Julie hanyatt feküdt a fűben és ámulva nézte az égbolton futó hófehér felhőket. Mintha csak tejszínhab pamacsokat dobott volna valaki a kék égbolt elé.

   Sajnos, míg az égbolton a remény csodás felhői úsztak a széllel, a lány gondolatait a szomorúság fekete felhői árnyékolták. Olyan hosszú idő telt már el, mégsem képes szomorúság nélkül gondolni rá. Rá, akinek az életét köszönhette, aki a világra hozta. Az Édesanyjára, aki már huszonhét éve nem lehet vele, aki már nem ölelheti át, s akihez nem bújhat oda, mint kisgyermekkorában. Amikor eszébe jutott, mindig akaratlanul is felidézte azt az utolsó, mindennél kegyetlenebb napot. Akkor már tudta, aznap vége lesz. Mindennek, ami addig éltette. A minél tovább húzott gyermekkornak is, hiszen, ha elveszíti őt, muszáj lesz felnőnie. Muszáj lesz felnőttként viselkednie, hiszen ő is felelős már egy gyermekért. Miközben felidézte azt a napot, mindkét szeméből hatalmas könnycsepp indult el a szomjas föld felé. Nem törölte le, hagyta, hadd folyjanak a könnyei, melyek egyre inkább patakká duzzadtak az elméjében dúló fájdalomtól.

   Édesanyját,  életének utolsó hetére,  hazavitte a kórházból. Azt akarta, hogy azok között töltse el ezt az időt, akik szerették, ne pedig idegenek között. Együtt akart tölteni vele minden órát és percet, amit csak az ég még engedett nekik. Az asszony fájdalma már olyan mértékű volt, hogy morfium kapszulát kellett beadnia neki. Fürdette, etette és itatta. Átöltöztette, ha kellett, de nem volt hajlandó elmozdulni mellőle. Szinte minden percét abban a szobában töltötte, ahol a beteg pihent. Aztán eljött a nap, amikor már Édesanyja nem tudta lenyelni a kapszulát. Ekkor szétbontotta, kanálba szórta a morfiumot, narancslevet töltött rá és így adta be a gyógyszert. Közben folyamatosan sírhatnékja volt, hiszen tudta, mire számíthat, annak ellenére, hogy még mindig reménykedett. Valami csodában, egy új esélyben, bármiben, ami segít, hogy a halál ne vehesse el tőle azt, akit annyira szeretett. De betege előtt mindig uralkodott magán, nem akarta, hogy sírni lássa, hogy még az ő fájdalma is neki fájjon.

   Éjszakánként csak egy-két órát aludt, nehogy egy pillanatot is elmulasszon az élet utolsó napjaiból. Az Anya már nem nagyon beszélt. Nem tudott, de ereje sem lett volna már hozzá. Julie emlékezett, az utolsó nap előtti két éjszakán és nappalon át egy pillanatot sem aludt. Nem mert. Feküdt a beteg mellett, hallgatta szuszogását. Folyamatosan figyelte, hogy lélegzik-e még. Nem akarta elveszíteni. Még nem, hiszen ő is még csak harminc éves. Még szüksége van Édesanyja tanácsaira, bölcsességére, segítségére.

   Nem igazán volt vallásos, de ezeken az éjszakákon és nappalokon folyamatosan azért fohászkodott, hogy ne történjen meg a visszafordíthatatlan. Bármit megtett volna, hogy ez csak egy rossz álom legyen, s amikor felébred, Édesanyja vidám hangja legyen az első, amit meghall.

   Aztán eljött az utolsó nap, amikor már nem lehetett kétsége afelől, hogy nincs mit tennie. Nem tudja megmenteni őt sem imával, sem fohászkodással, sem esküvel, semmivel. Az asszony fáradt tekintete az ablakra tapadt, mintha azt várná, hogy bekopog érte valaki, aki elviszi egy sokkal szebb és jobb világba, ahol már nem fog fájni semmi.

  Julie tudta, mindent meg kell próbálnia, hogy segíthessen neki. Végül kórházba szállították, s Julie is vele utazott, fogta a kezét egész úton. Havazott és nagyon csúszósak voltak az utak. A mentőautó mégis úgy vágtatott a sötétben, mintha semmi baj nem érhetné.

   A kórházba érve egyre inkább rossz érzések lettek rajta úrrá. Tudta, innen már nem lesz visszaút. Édesanyját bevitték egy kórterembe, ahová Julie egyelőre nem léphetett be. Szívét szorongatta a rémület, a kétségbeesés és a fájdalom. Apjával együtt várakoztak az orvosra, aki semmi jóval nem tudta őket biztatni. Ezek már az utolsó órák voltak Édesanyja életéből. Julie képtelen volt elfogadni, de azt is tudta, itt nem ő irányít, bármennyire szerette volna.

   Végre bemehettek a kórterembe, ahol a haldokló betegek voltak. Julie az egészet rémálomnak élte meg. Legszívesebben üvöltött volna a fájdalomtól, de nem tehette. Arcán csendben folytak a könnyek, melyeknek most már semmi sem szabhatott gátat. Édesanyja mintha magához tért volna, s érezte, hogy visszaszorítja kezét gyenge ujjaival. Csak a szemével beszélt, ami tele volt fájdalommal, szomorúsággal és végtelenül sok szeretettel. Hangok és szavak nélkül búcsúztak egymástól. Egy idő után aztán bejött az orvos és kiterelte őket a szobából. Közölte, menjenek haza. Bármilyen változás történik, azonnal telefonálnak. Julie nem akart hazamenni, Anyja mellett akart lenni, még ha a fal túloldalán is. Nem engedték. Amikor hazaértek elköszönt Apjától és elindult céltalanul az utcákon, hogy kicsit kiszellőztesse a fejét. Séta után bement a szobába, leült az ágyra és csak nézett maga elé némán. Késő este aztán jött a végzetes telefonhívás. Édesanyja már egy másik világban van, a teste teljesen feladta.

   Julie képtelen volt bármit is mondani. Senkit nem akart látni. Lefeküdt és bámult a sötétbe. Nem tudott sírni, s nem akarta elhinni, hogy Ő már nincs többé. Felidézte az együtt töltött éveket, a vidám és szomorú perceket. Képtelen volt felfogni, hogy többé nem látja, nem ölelheti át és nem hallhatja a hangját. Tudta, hogy az élet egyenes következménye a halál, de most már azt is tudta, hogy ez a legkegyetlenebb, legfájóbb következménye azok számára, akik itt maradnak.

   Aztán felkelt, papírt, tollat vett elő és írni kezdett. Búcsúverset írt Édesanyjának, akit, tudta, hogy soha nem felejt el. Akit mindaddig szeretni fog, ameddig csak érezni tud. Amikor elkészült a verssel, elindultak szeméből a könnyek, s többé nem tudott megálljt parancsolni nekik. Akadálytalanul patakzottak a könnyek, amik próbálták elmosni a fájdalmat a lelkéből, a szívéből, de ez meddő próbálkozás volt. Hajnal felé végre elnyomta az álom a kimerültségtől. Reggel pedig arra ébredt, hogy Édesanyja szólítja őt, ahogy mindig szokta, hogy ideje felébredni. Kinyitotta szemét, mosolyogva nézett az ajtó felé, ahol senki nem állt. Nem értette, hiszen hallotta a hangját. Később valaki azt mondta, ezzel búcsúzott el tőle Édesanyja lelke. Végül is bármi lehet, hiszen sem erre nincs bizonyíték, sem az ellenkezőjére. Tudta, újra kell gondolnia az életét, új szabályokat kell felállítania és berendezkednie egy olyan életvitelre, ahol Ő már nem lesz mellette. Vége. Nincs többé. Már csak az emlékeiben, a lelkében és a szívében élhet tovább…

   Julie újra felnézett az égen futó felhőkre, s csak remélni merte, hogy Édesanyja talán ott bujkál valamelyik habpamacs mögött és őt figyeli. Talán titokban segíti őt egy másik világból, talán tanácsokat suttog a fülébe, hogy megóvja valamitől. A felhőkre nézve elmosolyodott, majd halkan ennyit mormogott.

   - Teljes szívemmel, örökké szeretni foglak és soha nem felejtelek el!

   Ezután felállt, kezébe vette holmiját, majd elindult otthona felé, hogy folytassa az életét, amit remélhetőleg Édesanyja is helyeselne. Tudta, addig, amíg gondol rá, amíg nem feledkezik meg róla, addig nem csak az emlékét tartja életben, hanem a lelkét is.