Bombicz Judit - Múltunk lesz a jövőnk...
5. fejezet - Ebéd vendéggel
- Ugyan már! – korholta magát halkan. – Felnőtt nő vagy, ne viselkedj úgy, mint egy szerelmes tini!
Mély levegőt vett és kilépett szobája biztonságából. Mivel ő volt legközelebb a bejárathoz, az ajtóhoz ment, kinyitotta és széles mosollyal üdvözölte a vendéget.
- Szervusz, Zoltán! Nagyon pontosan érkeztél! Örülök, hogy újra találkozhatunk!
- Szia, Tita! Hű, de nagyon hivatalos lettél, mióta nem láttalak! – nevetett a férfi és rákacsintott a lányra, aki ettől azonnal elpirult. Mérges is volt emiatt, de ez ellen nem tudott tenni. Pillanatok alatt zavarba lehetett hozni szinte bármivel.
- Jól van na, nem akartam hivatalos lenni – nevetett rá Zolira. – Csak udvarias voltam, elvégre vendégként érkeztél, méghozzá ebédre.
- Ez így igaz, hölgyem! – váltott stílust ő is. – A meghívómat sajnos valamerre elkeverte az inasom, de ettől függetlenül nagyon köszönöm, hogy itt lehetek! Időm is volt éppen, éhes is vagyok, úgyhogy természetes volt, hogy eljövök! – hajolt meg Tita felé.
A lány nem bírta tovább, kirobbant belőle a felszabadult nevetés. Hiába na, Zoltán mindig tudta, mivel kell feloldania a lány zavarát, zárkózottságát. Megpuszilták, megölelték egymást, majd Tita az étkezőbe kalauzolta a férfit, mintha az nem ismerné náluk a járást.
- Szervusz, Zoltán! – köszöntötte a vendéget Tita anyukája. – Örülök, hogy el tudtál jönni!
- Szervusz, Piroska! Még jó, hogy el tudtam jönni, hiszen a te főztödnek nem igazán van párja. Imádom, bármit is fogsz elém tenni!
Ebből a párbeszédből is látszik, hogy Zoltán szinte úgy járt Tita szüleihez, mintha csak a saját családjához járt volna. Ez nem csoda, hiszen a lány apukáját, Lászlót nem csak mentorként, hanem szinte apjaként tisztelte, ahogy a feleségét úgy, mintha az anyukája lenne. Nagyon szerette ezt a családot, már csak azért is, mert sajnos az ő családjából már nem élt senki. Itt mindig felszabadult és boldog volt. Tudta, akár baja, akár öröme van, hozzájuk mindig jöhet, nekik mindent elmondhat, hiszen megértő fülekre fog találni minden szava. Most pedig még inkább szívesen jött, hiszen Titanilla is itthon van már, s valamiért nagyon szeretné megfejteni azt a látható változást, ami a lányban végbement az évek alatt. Valójában a barátságuknak tudta be ezt a kíváncsiságot, de mégsem értette nagyon saját magát. Nem ugyanaz a kíváncsiság munkált benne, mint általában. Azonban nem törte ezen a fejét, úgy volt vele, minden kiderül majd, ha eljön az ideje.
Gabó gyorsan kitett még egy terítéket, s így mindannyian helyet foglalhattak az asztal körül. A két asztalfőn a két szülő, a lányok a fal melletti padon, s Zoltán velük szemben, egy cirádásra faragott, kényelmes széken. Tita alig mert ránézni a férfira. Még mindig nem volt teljesen nyugodt, s nagyon remélte, hogy ez nem látszik meg rajta. Pedig, ha tudta volna, hogy Zoltán minden kis rezdülésére figyel, minden apró változását érzékeli. De a férfi ezt nem tette közzé, nem akarta, hogy a lány még idegesebb legyen. Tudta, elkezdenek enni, majd beszélgetni és Tita is teljesen le fog nyugodni. Bár, számára nagyon hízelgő volt ez a nyugtalanság, amit a lányon látott, de inkább annak tulajdonította, hogy nagyon régen nem találkoztak, s ez most szokatlan lehetett neki. Nem tudta, hogy az ebédet Tita készítette egyedül, s ezért is volt nagyon nyugtalan. Nem akart leégni a férfi előtt.
Tehát, adott volt az étkező asztalnál két fiatal ember, akik nagyon is fontosak voltak egymás számára, de ezt még saját maguknak sem voltak képesek igazán bevallani. Van ez így!
Ebéd közben aztán megindult a társalgás is, hiszen ebben a családban nem volt divat szótlanul kanalazni az ételt. Sőt! Néha bábeli hangzavart is tudtak okozni, amikor az asztal fölött külön témákban beszélgettek. Tita és Gabi ezt csak egy jelzővel szokták illetni: olasz család. Valójában tényleg olyan érzést kelthettek egy idegenben, mintha ebbe a magyar lakásba beszabadult volna egy beszédes, olasz család, akiknek mindig a saját mondanivalójuk a legfontosabb és ezt meg is akarták mutatni. Zoltán imádta ezt a zűrzavart, bár első alkalommal kicsit furcsa volt még neki. Akkor a lányok még kisebbek voltak, így még inkább mondták a magukét, sokszor nem törődve a többiekkel. Természetesen, abban az időben a szülők rájuk szóltak, így felnőtt korukra megtanulták tisztelni a másik mondanivalóját is.
Tita egyelőre szótlanul evett, még nem készült fel lelkileg arra, hogy becsatlakozzon. Próbálta összeszedni magát, a lelki egyensúlyát, a gondolatait. Nem akart olyat mondani, ami esetleg nem helyénvaló. Ez furcsa volt a számára is, hiszen eddig ilyen aggodalmai nem igen voltak családi körben. Nyilván Zoltán jelenléte okozta ezt, s ez azért volt szokatlan, mert régen soha nem érezte ettől feszélyezve magát a lány.
Zoltán vidáman csevegett a többiekkel, folyamatosan ugratta Gabit, aki persze vette a lapot és azonnal vissza is vágott a férfinak. Náluk ez szinte mindennapos volt, de Tita ebből néhány éve kiszakadt, s vissza kellett rázódnia a családi mindennapokba. Nem volt egyszerű, főleg úgy nem, hogy ahogy hallgatta Zoli hangját, folyamatosan beleborzongott, s még mindig nem mert nyíltan ránézni. Éppen ezért azt sem vette észre, hogy a férfi beszélgetés, nevetgélés közben folyamatosan őt figyeli, s próbálja felmérni, vajon milyen érzések kavaroghatnak a lányban.
Amikor végeztek az ételekkel, előkerült végre a desszert is, amit szintén Tita követett el, s félt attól, hogy esetleg felsül majd vele. Ritkán tevékenykedett a konyhában, de olyankor mindenre odafigyelt, mégsem volt egy csepp önbizalma sem, hogy jól sikerült, amit csinált.
- Piroskám, ismét hatalmasat alkottál! – jegyezte meg Zoltán az étkezés végén. – Ez a mákos süti valami isteni volt. Szerintem ilyet még nem kóstoltam nálatok!
- Köszönöm, Zoltán, de az elismerés ma nem nekem jár! Az ebédet is, a desszertet is Tita készítette. Ezért is nem ehettél még ilyen sütit, mert ez az ő saját receptje – válaszolta az anya mosolyogva, miközben Tita talán a bokájáig elpirult.
- Nocsak, Titanilla! – fordult a lányhoz a férfi. – Ezt is Párizsban tanultad? Bevallom, nem hittem volna, hogy még erre is jutott időd a sok tanulás, gyakorlás mellett. Minden elismerésem, nagyon finom volt minden, amit ma megkóstolhattam!
- Nagyon köszönöm! – mondta szinte suttogva a lány, s most végre Zoltánra emelte a tekintetét, aki hirtelen mindent megértett, mert Tita szemei nagyon beszédesek voltak. Minden érzelem kiült a lány arcára, ami csak kavargott benne, s a férfi beleborzongott ebbe a tekintetbe. Abban a pillanatban tudta, hogy elveszett, s azt is tudta, hogy soha nem unná meg nézni Titanilla szép és kedves arcát, csodaszép, zöld szemeit, melyek bár most félénken, mégis bizalommal telve néztek rá.
A család többi tagja is megérezhetett valamit, mert mindenki elhallgatott. Szinte vágni lehetett közöttük a csendet, s mindannyian ezt a párost nézték, akik képtelenek voltak levenni egymásról a tekintetüket. Aztán ez a pillanat is elszállt, s Tita, mintha valami varázslatból ocsúdna fel, pislogott egyet, elmosolyogta magát és végre kissé nyugodtabban megszólalt.
- Kedves egészségetekre az ebédet! – nézett a többiekre, akik mind sorra megköszönték, amit készített nekik.
- Nos, Zoltán! – kezdte az apa. – Bejössz a dolgozóba? Megmutatom a készülő kéziratomat.
- Lacikám, nagyon megbántódnál, ha én most inkább a konyhában maradnék és segítenék eltakarítani a romokat? – kérdezte nevetve a férfi.
- Dehogy bántódnék meg! – válaszolta László. – Igaz, kicsit megleptél ezzel, de ha erre van ma kedved, legyen! Végül is otthon vagy, a családhoz tartozol. Hajrá!
- Tita, segíthetek neked rendet tenni? – kérdezte a mosolygó lányt.
- Természetesen! Ez nekem is új. Még talán soha, egyetlen fiú vagy férfi sem ajánlotta fel ezt nekem. Úgyhogy örömmel kipróbálnám!
- Akkor én most nem is kellek ehhez? – kérdezte Gabi vigyorogva.
- Nem, nem kellesz! – válaszolta az anya. – Viszont nekem segíthetsz a szobában, mert a szekrényekben ideje lenne kicsit rendet tenni. Gyere, kicsim!
- Rendben, megyek! – válaszolta kissé kelletlenül a kislány, mert valahogy ez nem tartozott a kedvenc tennivalói közé.
A család szétszéledt a lakás többi részeibe, így Zoltán és Tita végre kettesben maradtak a konyhában egy halom mosatlannal.
- Titanilla, te vagy a főnök! Mondd, hogy mit csináljak és én készséggel engedelmeskedem!
- Rendben. Én mosogatok, te törölgetsz! Amivel készen vagy, azt csak tedd a kisszekrényre a tálcára. Ha végeztünk, majd én elpakolok mindent, addig teljesen meg is száradnak az edények.
- Igenis, értettem! – válaszolta vigyázállásban Zoltán, majd kezébe vette a törölgető ruhát. Eleinte csendben tették a dolgukat, de aztán végre elindult a beszélgetés is.
- Mesélsz nekem a párizsi életedről? Meddig maradsz itthon?
- Persze, szívesen mesélek! Meddig maradok itthon? Ameddig nem leszek terhére senkinek. Úgy döntöttem, nem megyek vissza Franciaországba, maximum csak látogatóba. Hazaköltöztem, megpróbálok itthon boldogulni a megszerzett tudásommal. Kicsit elegem lett ott néhány dologból… - hallgatott el hirtelen.
- Nagyon örülök a döntésednek, őszintén! Így legalább többet találkozhatunk és beszélgethetünk, mint régen. Faggatni nem akarlak, hogy mi az, amiből eleged lett, de tudd, hogy itt vagyok! Bármikor megtalálsz, ha szeretnél valamiről beszélgetni. Tudod, hogy mindig meghallgatlak, bármi problémád is van.
- Igen, tudom, hogy ez régen így volt. Nagyon köszönöm, hogy nem változott ebben semmi. Igazában nincs semmi titok abban, hogy miért döntöttem így. Ha érdekel, szívesen elmesélem. Úgyis elkészültünk a munkánkkal. Leülünk itt, vagy esetleg bemenjünk a szobámba? Ott megnézheted néhány festményemet is, amit hazaküldtem. A többi holmim még nem érkezett meg.
- Ha nem veszed tolakodásnak, üljünk le a szobádban. Nyilván kíváncsi vagyok a képekre is, de főleg a te mondanivalódra. Tudom, mennyire imádod azt a szobát, ott mindig is önmagad tudtál lenni.
- Akkor gyere! – mondta a lány, s önkéntelenül kézen fogva vezette a szobájába a férfit, akinek ez nagyon jól esett, s esze ágában sem volt elhúzódnia Titától.
A szobában Zoltán először megszemlélte a festményeket, s magában eldöntötte, nem gondolta volna, hogy Tita ennyire kiforrott képeket fog neki mutatni. Elvarázsolták a tájképek, amik elé tárták minden titkukat.
- Titanilla, bevallom, nem gondoltam, hogy ilyen profi festő lett belőled. Igaz, nem értek hozzá, de azt hittem, jóval több tapasztalat kell az ilyen képekhez. Minden elismerésem a tiéd, mert teljesen odavagyok értük! Főleg azért, ami a Balaton partját ábrázolja. Egyszerűen gyönyörű. Szinte lélegzik minden növény a képen. Imádom! – lelkesedett Zoltán úgy, mint egy kisgyerek a karácsonyra kapott, vágyott játékért. S ami a legjobb, Tita is érezte, hogy nem megjátssza ezt, hanem őszintén tetszenek neki a munkái.
- Nagyon köszönöm! Nem is tudod, milyen sokat jelent ez nekem. Mindig is sokat adtam a véleményedre, most meg aztán főleg, hiszen nem valami gyerekes dologról van szó. Rendesen meghatottál vele! – érzékenyült el kicsit a lány. – De most már gyere, ülj ide mellém! Elmesélem, mi is történt velem az alatt a néhány év alatt, amíg Párizsban éltem.
Tita kicsit nehezen kezdett bele a történetbe, de aztán ahogy újra élte a párizsi éveket, egyre gördülékenyebben mondott el Zoltánnak mindent. Mesélt a tanulmányairól, az ottani életéről, kedvenc helyeiről, s igen, mesélt neki Claude-ról is, csalfa francia szerelméről. Mesélt arról, hogyan talált rá a fiúra egy modellel, elmondta, mit érzett a látványtól, s hogy ekkor döbbent rá arra, ő másra született, s inkább visszatér a jól ismert, védelmező közegbe, ahol családja mindig mellette állt mindenben.
Zoltán ült a lány mellett, hallgatta, ahogy mesélt, s számára is váratlan boldogságot érzett a közelségétől. Nem is szólva arról a tényről, hogy Titát már semmiféle érzelem nem köti volt barátjához. A saját érzéseivel már kezdett tisztában lenni, hiszen felnőtt, tapasztalt férfi volt, aki ismerte már saját magát és a reakcióit. Most már csak a lány érzéseiről kell felállítania egy helytálló diagnózist, hogy eldönthesse, mi legyen a következő lépése. Elég tárgyilagosan hangozhat ez egy kívülállónak, de Zoltán felelősségtudata nagyon régen kialakult már, s mivel a lány nagyon fontos volt számára, nem akart ajtóstól rontani a házba. Tudnia kellett, hogy mivel építheti a kapcsolatukat, mert nem szerette volna, ha Tita megijed és visszavonulót fúj, pont akkor, amikor végre ismét megnyílt neki. Esélyt akart adni annak, hogy közeledni tudjanak egymáshoz, nem csak barátként. Mert ő már rájött, hogy Tita új személyisége teljesen elvarázsolta őt, s azt is tudta, hogy ha a lány engedi, akkor megpróbálja őt meghódítani és úgy szeretni, ahogy egy férfi szeret egy számára vonzó, sokat jelentő nőt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése