Ezt a fantasy novellát még 2022-ben írtam, de valamiért évekig elbújt előlem a gépemen. Most végre előkerült, így gondoltam, megosztom mindazokkal, akik megtisztelnek azzal, hogy meglátogatják az oldalamat és elolvassák az írásaimat.
Bombicz Judit - A remény padja
Az idős néni, akinél szállást találtam, vacsoránál elmesélt egy történetet, amelyet még az öreganyjától hallott. A mendemonda szerint az erdő mélyén, egy eldugott tisztáson áll egy pirosra festett pad. Hibátlan állapotban van mindig, de senki sem tudja, ki törődik vele. Viszont nem akármilyen padról van szó. Aki leül rá, az egy óra hosszára újra együtt lehet egy elhunyt szerettével, aki nagyon hiányzik neki. Csak egy órát kapnak, egy perccel sem többet, és ez a találkozás soha nem ismételhető meg.
Hittem is, nem is a történetben, bár inkább hihetetlennek gondoltam. Viszont a szívem mélyén nagyon szerettem volna, ha ez a valóság, és elhihetem a történet minden egyes szavát. Tehát elemózsiát, vizet, és még jó néhány dolgot pakoltam a hátizsákomba. Ki tudja, mire lehet majd szükségem? Bár nagyon reméltem, hogy nem tévedek el a sűrű erdőben. A néne útbaigazított. El sem téveszthettem, hiszen a főutca, amely az egyetlen utca volt, egyenesen az erdőbe vezetett. Elköszöntem, és elindultam a nagy kalandra.
Gyorsan elértem az erdőt, hiszen a hegyi falucska nagyon apró volt, nem kellett sokáig gyalogolnom a házak között. Amint beértem a fák közé, éreztem, hogy itt már nem olyan meleg a levegő, mint a faluban; teleszívhattam a tüdőmet friss oxigénnel. Nem volt nyomasztó az erdő, inkább teljesen felszabadult lettem tőle. Érezni lehetett, hogy az ősz már lépked a fák alatt, hiszen a talaj tele volt lehullott levelekkel, amelyek úgy döntöttek, elhagyják a fák ágait. Néha lehajoltam, felvettem egy-egy megsárgult levelet. Ide-oda forgattam a fejem, nézelődtem, hátha megtalálom végre azt az ösvényt, amelyre nekem szükségem volt.
A néne azt mondta, hogy amikor odaérek a nagy tölgyfához, ott kell jobbra fordulnom, és a bokrok között meglátom az ösvényt. A tölgyfát el sem téveszthettem, mert olyan hatalmas, olyan széles a törzse, hogy négy ember kellene ahhoz, hogy körbe érjék. Ahogy vizslattam a környezetemet, meg is láttam az öreg tölgyet, amitől egyre gyorsabban kezdett dobogni a szívem, hiszen izgatott lettem. Ha létezik a tölgy, akkor léteznie kell az ösvénynek is. Közelebb mentem, és tényleg kettéágazott az út, amelyen eddig jöttem. Gondolkodás nélkül fordultam jobbra, és elindultam a sűrű növényzet felé.
Azt hittem, nem tudok áttörni a bokrok között, de mintha csak félreugrottak volna előttem, beengedtek maguk közé. Továbbmentem, majd hátrafordulva visszanéztem. Furcsa volt az egész.
– Ez meg hogy történhetett? – gondoltam magamban, hiszen a két bokor, amely között átjöttem, olyan szorosan összefonódott, mintha soha nem lettek volna külön.
Végül nem töprengtem ezen, hiszen küldetésem volt. Találkozni szerettem volna azzal a két emberrel, akik életükben nagyon fontosak voltak számomra, s akiket az utolsó pillanatomig nagyon fogok szeretni. Ők, akiknek az életemet köszönhetem: a szüleim. Ők, akiket már elveszítettem, akik csak az emlékeimben élhetnek, s akikhez hiába szólok, szavakkal már nem tudnak válaszolni. Csak egy óra – de ez az óra számomra mindent jelentett.
Lépésről lépésre egyre jobban reménykedtem, hogy a történet igaz lesz, és találkozhatom azokkal, akik annyira hiányoznak nekem. Amikor kibukkantam egy hatalmas mogyoróbokor mögül, a szám is tátva maradt a csodálkozástól. Ott állt előttem a pirosra festett pad egy vastag törzsű, hatalmas lombú fa alatt. Éppen csak nem kiáltott fel, hogy menjek már oda és üljek rá.
A lábam földbe gyökerezett, és csak néztem, ahogy ott virít égőpiros színével a még zöld növényzet között. Aztán összeszedtem minden bátorságomat, reménységemet, és lassan odasétáltam a teljesen újnak látszó padhoz. Jobb tenyeremmel végigsimítottam rajta, és azt éreztem, ki kell próbálnom. Legrosszabb esetben csak kipihenem magam, amíg ücsörgök, de jó esetben megjelenhetnek számomra azok, akikkel annyira szerettem volna még egyszer találkozni.
Amikor lassan leereszkedtem a pirosra festett lécekre, és letettem a lábam mellé a hátizsákomat, még a szememet is csukva tartottam. Nem akartam csalódni. Aztán pár pillanat múlva egy ismerős kéz érintését éreztem a jobb kezemen, és egy másikét a bal karomon.
– Anya, Apa… Tényleg ti vagytok itt, vagy csak a képzeletem játszik velem? Nem merem kinyitni a szemem, nehogy eltűnjetek…
– Nyisd csak ki a szemed, kislányom! – hallottam meg Édesapám ismerős hangját.
– Itt vagyunk mindketten, drágám, nyisd ki a szemed! – szólalt meg Édesanyám, akinek a hangját már huszonhat éve nem hallottam.
S hogy miről beszéltünk? Ez maradjon hármunk titka.
Sajnos nagyon gyorsan elrepült az az egy óra, amit kaptunk, de még így is több jutott nekem, mint másoknak. Hiszen ez a piros pad valósággá tette azt, amire vágytam: segített, hogy újra együtt lehessek a szüleimmel, és ezáltal végre megnyugodhasson a lelkem. Eloszlatták a lelkiismeret-furdalásomat, és új életerőt öntöttek belém.
Amikor eljött az óra vége, nagyon nehéz volt a búcsú, de mégis nyugodt maradtam, hiszen már tudtam, jó helyen vannak. Olyan helyen, ahol boldogok, ahol nincs betegség, nem fáj nekik semmi, és ahol arra várnak, hogy majd újra együtt lehessünk.
– Kár, hogy nem maradhattok tovább velem. Nem akarom, hogy újra elmenjetek!
– Tudod, hogy muszáj elmennünk, kislányom! – ölelt át Apa. – Mennünk kell, de tudd, hogy mindig veled vagyunk, és vigyázunk rád. Látjuk a sikereidet és a kudarcaidat. Veled örülünk és veled szomorkodunk, de azt is tudjuk, hogy egy harcos vagy, aki mindig feláll, ha padlóra kerül.
– Ég veled, kislányom! – ölelt át Anya is. – Minden rezdülésednél, minden örömödnél és bánatodnál ott voltam veled – és ezután is ott leszek. Büszke vagyok arra, amit elértél, és mindig büszke is leszek rád. Használd ki az időt, amit kaptál, éld az életedet, ne csak átevickélj rajta! Élj meg mindent, ami csak történik veled! Aztán, ha eljön az ideje, újra találkozunk majd. De addig is vigyázunk rád, mert nagyon szeretünk!
– Én is nagyon szeretlek mindkettőtöket! Bárhol is lesztek, soha nem feledlek el!
Ezután mindketten halványodni kezdtek, majd eltűntek a szemem elől. Még egy ideig ültem a bűvös padon, és bár boldog voltam a találkozás miatt, szomorúságot is éreztem, amiért csak ennyi adatott meg. Kisírtam magam, majd felálltam, megsimogattam a padot, és elindultam vissza a faluba.
Késő délután értem vissza, mert valahogy nem vágytam az emberek társaságára. Inkább az erdei növényeket, a pillangókat, a bogarakat és a madarakat választottam. Sokáig bolyongtam a fák között. Amikor megéheztem, leültem enni, a forrásnál pedig hűs vízzel töltöttem meg kiürült kulacsomat. Mivel kissé elfáradtam, végül a falu felé vettem az irányt.
Vacsora után a néne csak annyit kérdezett, megtaláltam-e, amit kerestem. Nem faggatott tovább, amikor igennel feleltem. Csak megsimogatta az arcomat, majd jó éjszakát kívánt, és magamra hagyott a gondolataimmal.
Ezen az éjszakán olyan édesen aludtam, mint talán csak kisgyermekkoromban. A kinti szélsusogás olyan volt, mint Édesanyám altatódala, a párnám érintése pedig, mint Édesapám kezének simítása a vállamon. Nyugodt és elégedett voltam, hiszen olyan élményben lehetett részem, amiben talán másnak soha nem lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése