SZEMÉLYES MESÉK - Nyuszikaland

 Ezt a mesét 2025. áprilisában írtam egy kedves nyertesemnek, így a történet kicsit húsvétira készült. Jó szórakozást hozzá! 

 

 

 Bombicz Judit - Nyuszikaland

  

 

Messze, egy sűrű, illatos erdő szélén, ahol a fák virágba borulnak tavasszal, és a madarak éneke összefonódik a szellő susogásával, élt egy nagy nyúlcsalád. A legidősebb nyuszigyerek, Zoé, gondoskodó és bölcs volt – mindig figyelt a kisebbekre, még az unokatesóira is.

Zoé imádott a kertben matatni, csodás répákat, zsenge salátát nevelt, és ha épp nem a növényekkel babrált, kristályköveket gyűjtött vagy karkötőt fűzött apró gyöngyökből.

Norina, a következő a sorban, mindig mozgásban volt. Szeretett felfedezni, ugrálni, fára mászni (még ha nyulak nem is szoktak!), és gyakran hozott haza érdekes gallyakat, leveleket – egyszer egy egész mohapárnát is!

Gergő, a kissé csendesebb fiúcska máshogy látta a világot, mint a többiek. Néha nem szerette a nagy zajokat vagy a hirtelen változásokat, de fantasztikusan értett a részletekhez: ő vette észre, ha egy levél épp kezdett kibomlani, vagy ha a régi nyomok a hó alatt újra láthatóvá váltak.

A legkisebb, Dani, igazi kis bohóc volt. Mindenkit utánozott – hol Zoét próbálta utánozni, ahogy répatortát süt, hol Norinát másolta, ahogy ugrabugrál. Egyszer még azt is kijelentette, hogy ő is tud „kristálykarkötőt” csinálni, és a Nyúlpapa műhelyében talált alátéteket kezdte spárgára fűzni.

Egyik reggel a nyuszigyerekek izgatottan készülődtek a húsvéti tojásrejtő napra, amikor az erdő állatai apró ajándékokat rejtenek el egymásnak. Csakhogy idén valami furcsa történt…

– Eltűntek a tojások! – kiáltotta Norina, miközben végig szaladt a réten. – A nagyi azt mondta, tegnap este még megvoltak a fészerben!

Zoé azonnal összeterelte a kis csapatot.

– Akkor nyomozni fogunk! Valaki vagy valami elvitte őket, de mi meg fogjuk találni.

Gergő lehajolt, és ujjával megérintett egy kis nyomot a földön.

 – Idegen lábnyomok. Nem nyúl. De nem is mókus!

– Talán róka? – suttogta Dani, aki azonnal elbújt Zoé mögé.

– Nem, ezek nem mancsnyomok. És kicsik. Kövessük! – mondta Gergő határozottan.

Ahogy az erdő mélye felé haladtak, az árnyékok egyre táncolóbbak lettek, de a nyomok vezették őket egy tisztás széléhez, ahol egy fura kis kunyhó állt – nem is kunyhó, inkább egy odú, amit gallyakból, virágokból és színes fonalakból raktak össze.

– Ez olyan, mint... mint egy tündérház! – suttogta Zoé.

És valóban, egy aprócska lény lépett elő: egy kis Tündér, akinek a fülén pici harangok csilingeltek, ruhája pedig levélből és rózsaszirmokból készült.

– Ó, Nyuszikák! Bocsássatok meg – nem elloptam a tojásokat, csak... segíteni akartam. Szerettem volna meglepni mindenkit különleges, varázslatos húsvéti tojásokkal, de egyedül nem boldogultam – mondta szégyenlősen.

Zoé elmosolyodott.

– Akkor segítünk neked! Mi négyen gyorsan díszítünk, csomagolunk, rejtünk. Igaz, csapat?

– IGEN! – kiáltották egyszerre.

Még Dani is komolyan bólogatott, és elkezdte kipakolni a tojásokat a díszítéshez.

Estére elkészültek mindennel. A tojások csillogtak, a meglepetések helyükre kerültek, és húsvét reggelére minden kisállat megtalálta a maga kis ajándékát. De egyet biztosan tudtak: Zoé, Norina, Gergő és Dani nélkül nem sikerült volna ilyen csodásan.

A nyuszigyerekek hazafelé egyre csak mosolyogtak. Zoé egy kristályt talált a zsebében – a tündérke ajándéka –, ami szivárványszínben csillogott a napfényben.

– Ez a legjobb húsvét! – suttogta Dani, és mindenki egyetértett.

 

Aznap este mindegyik nyúlgyerek boldogan és elégedetten aludt el ágyacskájában, hiszen tudták, mindent megtettek azért, hogy az erdei állatoknak örömet szerezhessenek.