MESÉIM - Zöldségország titka

 A mai napon olyan ebédem volt, amit talán nem sokan szeretnek. Éppen ezért eszembe ötlött, hogy jó lenne írni róla egy mesét, hátha több gyereket lehetne rávenni vele, hogy legalább megkóstolja ezt az étket, ami nagyon egészséges. Végül is ízlelés után tudja valaki eldönteni, hogy szeretni fog egy ételt, vagy nem.

Akkor kezdjünk is bele!

 

 Bombicz Judit - Zöldségország titka

 

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy zölden csillogó völgy, amit csak úgy hívtak: Zöldségország. Itt élt egy apró manólány, Sóska Sári, aki imádta a friss sóskalevelek üde ízét. A kis manólány haja olyan göndör volt, mint a frissen megkavart főzelék, a szeme pedig vidáman csillogott.

A völgyben mindenféle növény boldogan éldegélt. A répák kacarásztak, a borsók pattogtak, a paradicsomok pedig folyton versenyeztek, ki a legpirosabb. A sóskalevelek azonban kicsit félénken bújtak össze.

– Miért bújtatok el? – kérdezte Sári.

– Mert a gyerekek azt mondják rólunk, savanyúak vagyunk… – sóhajtották a sóskalevelek. Nagyon szomorúak voltak, hogy kevesen szerették őket.

Sári azonban tudta a titkot: a sóskából varázslatos főzelék készül, ami nem csak savanykás, hanem édes is. Hiszen amikor összekeverik egy kis cukorral és tejjel, olyan különleges íze lesz, mintha a napfény és a nyári szellő találkozna egy tányérban.

– Gyertek csak velem! – mondta Sári, és elindult a faluba egy nagy, gőzölgő fazék főzelékkel.

A gyerekek először gyanakodva nézték.

– Ez biztos csípős vagy keserű! – morgott Panni.

– Dehogy az! – nevetett Sári. – Kóstoljátok csak meg! Ez olyan, mint egy játék az ízekkel: először egy picit savanykás, aztán hirtelen megjelenik benne az édesség, és együtt olyan finom, hogy a nyelvetek is táncolni kezd! Olyan, mint egy vidám hullámvasút: savanyúval indul, de édes mosolyban ér véget!

A legkisebb, Marci, összeszedte a bátorságát, és kanalazott belőle. A szeme elkerekedett:

– Ez tényleg finom! Olyan, mintha citrom és cukorka egyszerre játszana a számban! – kiáltotta.

A többiek is sorra kóstolták, és csodák történtek. Anna úgy érezte, mintha egy savanykás alma és egy édes sütemény találkozna a tányérjában – és attól olyan hangosan énekelt, hogy még a madarak is vele daloltak.

 Panni felfedezte benne a nyár friss szellőjét és a rét édes harmatját – ettől olyan gyors lett, hogy a szél sem érte utol.

Marci pedig minden új falattal egyre magasabbra ugrott, s ezen még a templomtorony kakasa is meglepődött.

Ettől a naptól kezdve a sóskát nem hívták többé savanykásnak. A neve „A vidámság növénye” lett, mert aki evett a belőle készült főzelékből, annak a szíve mindig megtelt nevetéssel, és kíváncsi lett a világ minden új ízére.

És ha egyszer neked is a tányérodra kerül egy adag sóskafőzelék, ne feledd: még az is lehet, hogy benne van Sóska Sári manókanalának egy csipetnyi varázslata.