NOVELLÁIM - Árnyak a ködben (Halloween pályázatra készült)

 Ezt a kis novellát egy pályázatra írtam, amit Halloween alkalmából írtak ki. A véres, néha agresszív vagy épp (számomra) gyomorforgató történet között az enyém egy nagyon szolíd kis sztori lett, de én szeretem.

 

Bombicz Judit - Árnyak a ködben

 

 

  A hold tejfehér fénye tompán derengett át a ködön, amely úgy ráült a Wetherby-völgyre, mint egy fojtogató álom. A falusiak korán bezárkóztak, csak a templomtorony órája ütött halkan, amikor az idegen megérkezett. A csizmája cuppogott a nedves úton, és minden lépése visszhangzott a némaságban.

Arthur Hensley, térképrajzoló és vándor, a domb teteje felé tartott, ahol a Ravenshollow-kastély omladozó tornyai meredtek az égre. A hely, amelyről a falusiak csak suttogva mertek beszélni. A kocsmáros előző este figyelmeztette:

— Ne menjen oda Halloweenkor, uram! A kaput már egyszer kinyitották… és csak vérrel zárhatták vissza.

Arthur mosolygott a babonán. Egy éjszaka a romos falak közt nem tűnt számára veszélyesnek. Gondolta, bebizonyítja ennek a babonás népségnek, hogy csak a saját gondolataiktól félnek. De mikor a kaput benyomta, a sötétben hideg huzat futott végig az arcán, mintha a vár maga sóhajtott volna fel az új vendég érkezésére.

Odabent a levegő poshadt volt, és a nedves kövekről furcsa, régi szag áradt – valami rothadó, édeskés illat, amit a köd nem engedett távozni. A férfi gyertyát gyújtott, és ahogy fénye táncolt a falakon, halvány suttogást hallott:

„Nem kellett volna ide jönnöd…”

Először azt hitte, csak a huzat süvít halkan, de aztán a sejtelmes suttogásból érthető szavak lettek: „Vigyázz, nehogy felébreszd őt…”

Arthur hátrált, s ekkor megpillantott egy portrét a folyosó végén: egy nő arcát, aki komor tekintettel nézett rá, kezében pedig egy ezüst kulcsot tartott. A kép alján alig olvasható felirat állt:

Lady Eleanor Ravenshollow — az utolsó őrző.

A férfi még közelebb lépett, és akkor látta meg, hogy a festmény alatt a porban lábnyomok láthatóak… Mintha valaki besétált volna a falba. A gyertya lángja hirtelen megnyúlt, majd kialudt.

A sötétségben hideg ujjak érintették meg a férfi vállát.

— „Zárd be újra az ajtót…” — suttogta a női hang.

Arthur zihálva újra gyufát gyújtott, és a halvány fényben meglátta, hogy a fal egy része elmozdult. Egy titkos ajtó nyílt, és mögüle jéghideg huzat tört be a szobába. Odabent egy hatalmas, repedezett zongora állt, s a padlón körülötte fekete foltok — megszáradt vérnek látszottak.

A zongora tetején régi, porlepte könyv feküdt, rajta latin felirattal. A borítóján karistolások: mintha valaki a körme nyomát hagyta volna rajta. Arthur kinyitotta — és a lapok közül fekete por szállt fel, mintha porrá lett lelkek szabadultak volna ki belőle.

Ekkor a portrén látható nő – most már áttetsző alakban – megjelent előtte. Szemeiben aggodalom és félelem kavargott, hangja könyörgő volt.

— „Háromszáz éve apám, Lord Ravenshollow, megidézett valamit, amit sose lett volna szabad. A gonosz sötétség itt ragadt, benne él a ködben… és minden Halloween éjjel próbál kijutni. Csak a lezárt kapu tartja bent, amit csak vérrel lehet lepecsételni. Zárd be, mielőtt felébred!”

Mögöttük mélyről, a föld gyomrából dübörgés hallatszott, ami olyan volt, mintha láncok csörgése és állatias morgás keveréke lenne. A köd egyre beljebb húzódott a titkos ajtón keresztül, s benne mozdulatlan árnyak kavarogtak — formátlan, éhes árnyalakok.

Arthur, mintha nem lenne magánál, mintha parancsra cselekedne, kiragadta az ezüst kulcsot a szellem kezéből, s futva rohant vissza a kapuhoz. A köd utána lebegett, mintha kezek nyúltak volna ki belőle, és egy hang — nem emberi — üvöltött fel mögötte.

A kulcs kattanása a zárban olyan éles volt, mint egy kétségbeesett sikoly, majd a föld megnyugodott. A köd visszahúzódott a kastély falai közé. Lady Eleanor száján halvány mosollyal eltűnt, mielőtt a hajnal fénye elérte volna, búcsút intve Arthurnak, aki ezt már talán nem is látta. Testéből lassan elszállt az élet, majd teljesen köddé vált.

A falusiak másnap csak egy dolgot találtak a vár kapujánál: egy csizmanyomot, amelyből vékony vércsík vezetett befelé. A kapu viszont újra zárva volt — s azóta sem merte senki kinyitni, soha többé.

De Halloween éjjelén, ha a köd sűrűbb a szokásosnál, a falusiak hallják a vár felől a zongora halkan zengő hangját… és egy mély, dühös morajt, mintha valaki — vagy valami — még mindig várná, hogy kiszabadulhasson börtönéből...