SZEMÉLYES MESÉK - Nimród és Őszi Szellő

 A mese egy újabb nyertesnek készült, aki a 2025. októberi nyereményjátékon nyert lehetőséget egy személyre szóló mesére...

 

 

Bombicz Judit - Nimród és Őszi Szellő

 

 

Egy októberi szombat reggelen Nimród korán felébredt. Szobájába beszűrődött a napfény, és aranyszínűre festette a falakat. Az ablakon túl a fák levelei táncoltak a szélben, mintha csak őt hívogatnák:

– Gyere ki játszani!

– Ma valami különlegeset fogunk csinálni – mondta Nimród, miközben kibújt a pizsamájából és felvette kedvenc csíkos pulcsiját.

Lando, a nagy, izmos rottweiler, az ajtóban várta, csóváló farokkal.

– Ugye megyünk sétálni? – mintha ezt mondta volna a szemével.

Boba, a fekete cica, csak lustán nyújtózott az ablakpárkányon, de a farkát izgatottan mozgatta. Ő sem akart soha kimaradni semmiből.

– Kincsvadászatra megyünk! – jelentette be Nimród ünnepélyesen. – Keresünk őszi kincseket: a legszebb falevelet, a legkülönlegesebb kavicsot, meg talán valami titokzatosat is.

Sötétkék hátizsákjába bepakolt jó néhány fontos dolgot. Egy nagyítót, a zseblámpáját (mert a sötét erdő kicsit ijesztő lehet), egy kis fémdobozt, amibe majd a kincseket teszi. Ezen kívül egy kis szendvicset… csak mert anya mindig mondja, hogy „enni is kell valamit”.

A három jóbarát, Nimród, Lando és Boba útnak indultak. Az erdő szélén már vastagon borították a talajt a lehullott őszi falevelek, és minden lépésnél ropogtak a talpuk alatt. A levegő hűvös volt, de finom illatú: avar, föld, és erdei gombák illatát hozta a szellő.

– Nézd csak, Lando! Ez a kő pont úgy csillog, mint egy kristály! – kiáltotta Nimród, és a dobozba tette az első zsákmányt.

Boba közben felugrott egy farönkre, és onnan figyelte, hogyan hullanak a levelek, mintha csak apró ejtőernyősök lennének.

Ahogy egyre mélyebbre mentek az erdőben, a fák egyre magasabbak lettek, és a fény egyre gyengébb. Nimród megállt egy pillanatra.

– Hű, itt már elég sötét van – suttogta. – De nem baj, van zseblámpám!

A fénysugár táncolt a leveleken, és hirtelen valami megcsillant a fényben.

– Ott valami mozog! – súgta halkan, kicsit ijedten a kisfiú.

A bokor mögül egy kicsi, fénylő alak bukkant elő. Átlátszó volt, mint a pára, és apró, aranyló levelek keringtek körülötte.

– Ne félj tőlem, kis felfedező – szólalt meg vékony, suttogó hangon. – Őszi Szellő vagyok, az erdő egyik szelleme.

Nimród szíve hevesen dobogott az ijedtségtől, de Lando odalépett mellé, és nyugtatóan megnyalta a kezét.

– Nem félek – mondta végül Nimród, kicsit bátortalanul, de mosolyogva. – Csak… még sosem láttam igazi szellemet. Miért vagy szomorú?

A szellem erre bánatosan sóhajtott.

– Elvesztettem az aranylevelet, amit nekem kell őriznem. Ha nem találom meg, a fák elveszítik színeiket, és az ősz elszürkül. Olyan lesz, mint egy régi fekete-fehér fotó.

Nimród nagy szemekkel hallgatta.

– Akkor segítünk mindhárman! Én nagyon jó kincskereső vagyok – mondta büszkén.

A kis csapat keresni kezdte az aranylevelet. Lando szimatolt, Boba fáról fára ugrott, Nimród pedig a nagyítójával minden bokor alá benézett. Közben nevettek, meséltek, és Nimród néha még egy dalt is dúdolt, hogy ne féljen a sötét árnyékoktól.

Egy kis patakhoz értek. A víz alján valami arany fénnyel csillogott. Nimród térdre ereszkedett, és óvatosan belenyúlt a hideg vízbe.

– Megvan! – kiáltotta boldogan.

Kezében ott csillogott az aranylevél, olyan fényesen, hogy még Boba is elbűvölten nézte. Őszi Szellő örömében körbe táncolta őket.

– Hálás vagyok, Nimród! – suttogta a kis szellem. – Bátor vagy, és a szíved tele van szeretettel. Ez a legnagyobb kincs, amit valaki találhat.

A szellem megérintette Nimród homlokát, és a fiú érezte, hogy a hideg érintés ellenére valami meleg, bizsergető érzés járja át. Ezután Őszi Szellő búcsút intve lassan eltűnt, s csak egy apró aranycsillám maradt utána, amit Nimród a zsebébe rejtett.

Mire hazaértek, a nap már lebukott a domb mögött.

– Milyen volt a sétátok? – kérdezte anya mosolyogva, miközben egy tál meleg levest tett az asztalra.

Nimród elmosolyodott.

– Találkoztunk egy szellemmel, megmentettük az őszt, és találtam egy igazi aranylevelet!

Anya nevetett.

– Nahát, ez aztán kalandos nap volt!

Nimród bólintott, és miközben kanalazta a levest, csendesen hozzátette:

– Tudod, anya… már nem is félek annyira a sötéttől. A szellemek sem mindig ijesztőek. Van, amelyik nagyon egyedül érzi magát és csak barátot keres.

És aznap este, amikor elaludt, álmaiban újra az őszi erdőben járt, ahol a kis szellemmel, Bobával és Landóval fogócskázott, s közben valahol messze aranyfény táncolt az erdőben.