Bombicz Judit - A híd
6. rész
Öt év telt el.
Anna újra a városban járt – nem ünnepre, nem búcsúzni, csak úgy. A főtér kávézója más nevet viselt, de a pultos még mindig ugyanúgy mosolygott, mint régen. A könyvtárat felújították, de az asztalok karcolásai megmaradtak. A régi házuk helyén új lakópark épült, modern és rideg, de a dombtetőről még mindig látni lehetett a folyót. És a hidat.
Egy délután sétát tett oda, a hídhoz. Nem volt rajta ünnepi dísz, nem zenélt senki a parton. A víz nyugodtan folyt alatta, a kövek csendesek voltak. Megállt középen, ugyanott, ahol valaha térdelt, suttogott, sírt, nevetett. De most nem érzett semmit.
Nem szólt hozzá senki. A kövek nem rezdültek meg, a kavicsok között nem talált semmit, csak a természetes rendet: időt, zuzmót, bogarakat.
Ez nem fájt. Nem volt csalódás. Csak egy halk felismerés.
A híd – az a másik híd, az emlékezeté, a gyásza, a reményeinek és félelmeinek hídja – már nem hívta többé. Nem azért, mert elveszett volna, hanem mert ő már nem szorult rá. A kérdéseire választ talált, a sebeiből heg lett. És a misztikum, amely egykor annyira erősen tartotta, most békésen, észrevétlenül engedte el.
Leült a korlátra. Nézte a vizet. A túlparton egy kisfiú és az anyja nevetve kavicsokat dobált a folyóba. A fiú ujjongott, amikor egy kő különösen messzire pattant a vízen.
Anna elmosolyodott, majd felállt, és elsétált. Nem nézett vissza. Nem kellett.
A híd már benne él tovább és ez éppen elég.
(Vége)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése