SZEMÉLYES MESÉK - Nagyimaci téli meséje

 A mai téli mesét egy nagyon kedves ismerősömnek írtam. Csakis azért, hogy meglepetést tudjak szerezni neki. Sikerült! Nagyon meglepődött, aztán pedig nagyon örült neki. A mese nem csak neki, hanem róla is szól! Egyébként a mesében olvasható Foltosboltom nevű vállalkozás valódi. Ha rákattintotok, meg tudjátok nézni a Facebookon, hogy milyen termékeket készít Nagyimaci, alias Anita. 

 

 

Bombicz Judit - Nagyimaci téli meséje

 

 

Amikor Epreserdőben leesett az első, már megmaradó hó, és a fák ágai fehér takarót kaptak, Nagyimaci barlangjában már napok óta folyamatosan égett a tűz a kandallóban. A hideg bekúszott ugyan az erdő minden zegzugába, de odabent meleg, fény és ismerős zajok uralkodtak. A varrógép ritmusos zakatolása szinte összetartozott a téllel, ahogyan Nagyimaci szorgos kezei alatt újabb és újabb darabok születtek.

A medvehölgy pontosan tudta, hogy közeledik az advent, és vele együtt az adventi vásárok ideje. Ilyenkor az erdők megteltek fénnyel, illatokkal és izgatott várakozással. Nagyi már jó előre elkezdte a készülődést: kiválasztotta a legszebb anyagokat, ünnepi mintákat, és mindegyik darabba egy csipetnyi szeretetet is belevarrt.

 Alig várta, hogy végre kint állhasson alkotásaival a téli erdőben, a friss levegőn, ahol mindent betöltött már a közelgő karácsony ünnepi illata.

A vásárokban mindenfelé mézes sütemények aromáját lehetett érezni, s vidám beszélgetésekbe lehetett bekapcsolódni.

Vállalkozásának neve is volt. Foltosboltom. Portékái lassan megtöltötték a barlang egyik sarkát. Volt ott pihe-puha takaró, meleg ágynemű, apró ajándékcsomagok, edényfogók, konyhai kötények, s még ezernyi dolog, amit most sok lenne felsorolni, s melyekről Nagyi mindig azt mondta:

– Ezek pont jók lesznek valakinek karácsonyra.

December elején aztán útnak indult. Gondosan becsomagolta a portékáit, felvette vastag kabátját, és elindult az első adventi vásárba.

A kis faházikók között szelíd fények világítottak, a levegőben fenyő és sült finomságok illata keveredett. Az állatkölykök csillogó szemmel nézelődtek, a felnőttek pedig szívesen időztek el Nagyimaci standjánál.

Sokan már messziről köszöntötték:

– Üdv újra, Nagyimaci!

A medvehölgy ilyenkor mindig mosolygott, és örömmel mesélt arról, hogyan készült egy-egy darab. Jólesett neki, hogy ennyien értékelik a munkáját.

 

Az adventi hetek gyorsan teltek. Egyik vásár követte a másikat, de Nagyimaci egy pillanatra sem fáradt el igazán. Minden nap végén, amikor hazatért a barlangba, leült egy kicsit pihenni, majd máris azon gondolkodott, mit varrhatna még, mivel tehetné szebbé mások ünnepét. 

 

Karácsony közeledtével a család is összegyűlt. A barlang megtelt nevetéssel, finom illatokkal, és a kis bocsok kíváncsi kérdéseivel.

– Nagyi, ezt is te csináltad?

– Bizony, én – válaszolta nevetve, miközben megsimogatta őket.

Az ünnep gyorsan elszállt, ahogy az lenni szokott. Amikor január beköszöntött, az erdő csendesebb lett. A vásárok elmaradtak, a hó vastagabb lett, a nappalok csendesebbek. Nagyimaci ilyenkor számba vette, mi maradt meg az adventi portékákból. Egy pillanatra sem érezte kudarcnak.

– Mindennek megvan a maga ideje – mondta, miközben kis táblákat készített. – Januári akció.

Hamar híre ment az erdőben, hogy Nagyimaci kedvezményes áron kínálja a megmaradt szépségeket.

 Voltak, akik most jutottak hozzá ahhoz, amire decemberben még nem volt lehetőségük, mások csak örömet szerettek volna szerezni valakinek. A Foltosboltom helyisége így januárban is élettel telt meg.

Az esték csendesebbek voltak, de Nagyimaci nem unatkozott. Olvasott, tervezgetett, miközben jókat teázott pöttyös bögréjéből, s néha még varrt is egy keveset.

Gondolatai gyakran kalandoztak a család felé, az unokák felé, akiknek a nevetése mindig erőt adott neki.

Ahogy teltek a januári napok, Nagyimaci egyre inkább érezte, hogy ez a tél más, mint a többi. Nem volt zajos, nem volt rohanós, mégis tele volt élettel.

Reggelente korábban ébredt, mint ahogy a nap felkelt volna az erdő felett. Csendben készített magának egy bögre forró teát, leült az ablak mellé, és figyelte, ahogy a hó lassan, komótosan hullik alá. Ilyenkor jólesett egy kicsit csak lenni, gondolkodni, visszanézni az elmúlt hónapokra.

Eszébe jutottak az adventi vásárok fényei, az ismerős arcok, a kedves szavak, amiket kapott. Eszébe jutottak a családi együttlétek, a bocsok nevetése, a karácsony esti meghittség. És persze az is, mennyi minden változott az életében az elmúlt időszakban. De Nagyimaci nem a hiányokat látta, hanem mindazt, amit nyert: időt, nyugalmat, lehetőséget arra, hogy azt csinálja, amit igazán szeret.

Egy délután, miközben éppen egy félkész takarót hajtogatott, megállt egy pillanatra, és elmosolyodott.

– Milyen jó, hogy még mindig van mit alkotni – mondta halkan.

A varrás számára sosem csak munka volt. Minden öltésben benne volt egy gondolat, egy emlék, egy jókívánság annak, aki majd használni fogja. Talán éppen egy kis bocs fog alatta elaludni, vagy egy fáradt erdőlakó talál benne megnyugvást egy hosszú nap végén. Nagyimaci szerette ezt elképzelni, mert így érezte igazán, hogy amit csinál, annak értelme van.