Még javában a télben járunk, így hoztam még egy téli, havas mesét kedves olvasóimnak. Ezt a mesét egy édes pici lánynak írtam, aki remélem, akkor is fogja értékelni, miután felnő...
Bombicz Judit - Alíz és a hóember
Alíz, az aprócska manólány, már kora reggel talpon volt. Egy banánt és egy almát majszolt, majd gyorsan még egy szőlőszemet is bekapott, mert hát mindent szeretett, ami finom volt. Közben táncolgatott a manólakban, mert a zene – még ha csak a fejében szólt is – mindig mozgásra csábította.
– Ma hóembert építünk! – jelentette ki, és ebben nem volt vita.
Gyorsan magára vette meleg kabátját, csizmáját, fejére sapka került, nyakára sál, s jó meleg kesztyűbe bújtatta kicsi kezeit. A következő pillanatban pedig már a csillogó hóban szaladt a tisztásra.
Amikor elkészültek, a hóember igazán különleges lett. Volt répából orra, kavicsból szeme és gombjai, na meg egy kissé félrecsúszott kalap a fején.
– Olyan barátságos a mosolya! – nevetett Alíz.
– Ez egy nagyon régi varázscsengő – suttogta. – Fogd meg és csengess vele!
Azzal a kis manólány kezébe adta a szép csengőt, ami halkan megcsendült. Először nem történt semmi, de aztán csodák csodájára, a hóember egyszer csak pislogott egyet. Aztán még egyet.
– Hóóó… szervusz! – szólalt meg mély, kicsit bizonytalan hangon.
Alíz először elkerekedett szemmel nézte, aztán hatalmasat kacagott.
– Élsz! Akkor te biztos a barátom leszel! Hogy hívnak?
A hóember elgondolkodott, s rájött, neki még nincsen neve.
– Sajnos nekem nincsen nevem. Egyszerűen csak hóember vagyok. De, ha gondolod, adj nekem te valami jó kis nevet – válaszolt mosolyogva a kis manólánynak.
– Csengő! – tapsolt Alíz. – Ez tökéletes, hiszen a csengő segített neked életre kelni!
A hóember egy darabig ízlelgette új nevét, aztán mosolyogva rábólintott, s mivel ő is tele volt varázslattal, boldogan meghajolt, s megemelte kalapját.
Csengő figyelt Alízra, bármerre is jártak az erdőben. Sőt, éjszakánként az ablaka előtt állt őrt, s őrizte a kis manó álmát. A manócsaládnak volt egy cuki fekete kutyusa is, Kormos, aki körbe-körbe szaladt a hóember körül, az pedig nevetve számolta a megtett köröket. Kormos ugyanúgy a szívébe zárta Csengőt, akárcsak kis gazdája.
Minden napjuk nevetésben, boldogságban telt együtt. A hóember mindig a manólány kedvét kereste mindenben, s boldoggá tette őt annak öröme.
Amikor Alíz már ágyba került, az ablakra nézett, s csak ennyit mondott.
– Jó éjt, Csengő!
– Jó éjt, Alíz… holnap is jókat játszunk majd! – válaszolta a hóember.
Borókavölgyben pedig minden erdőlakó, de minden hópehely is tudta: ezen a télen egy igaz barátság született egy kis manólány és egy varázslatos hóember között.
A mesét akár hangosmeseként is hallgathatjátok Tündérlány előadásában
(olvasás közben is) itt:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése