Ez a személyes mese számomra is személyesebb, mint a legtöbb, amit eddig írtam. Ugyanis a hölgy, akinek készült rendszeresen felolvassa és közzé teszi YouTube oldalán a történeteimet.
A mai napon fog felkerülni csatornájára ez a mese is, amit neki, róla írtam. Ugyanazon a napon tesszük közzé mindketten, így az írott és a hallgatható mese is a rendelkezésetekre fog állni.
A mese alatt megtaláljátok majd a videót is!
Bombicz Judit - A Mesetündér
Hosszú haja úgy hullámzott a hátán, mint egy élő szivárvány. Pink, türkiz, lila, sárga és mélyzöld színek csillogtak benne. Amikor a napfény átsütött rajta, az erdő apró lakói mindig megálltak egy pillanatra, mert úgy tűnt, mintha egy színes fényhíd hajolt volna a virágok fölé. De Adrinát nemcsak a hajáról ismerték, hanem a kedves mosolyáról és a meséiről.
Adrina már apró tündér kora óta imádott olvasni. A tölgyfa odvában, ahol lakott, sok-sok könyv sorakozott. Voltak köztük tündérmesék, állatos történetek, manókról és koboldokról szóló kalandok, sőt még olyanok is, amiben emberekről volt szó. De a legjobban azt szerette, amikor nem magának, hanem másoknak hangosan olvashatott.
Mert Adrina tudott valamit, amit kevesen. Azt, hogy egy jó mese néha gyógyít is.
Ha az erdőben valaki megbetegedett – egy kis tündér, egy manógyerek, egy apró kobold vagy akár egy állatkölyök –, a hír hamar eljutott Adrinához.
Sosem tétovázott, csak így szólt:
– Hozom a könyveimet! – és már rohant is a kis beteghez.
– Kop-kop-kop! Adrina! Baj van! Tudnál segíteni?
Adrina kíváncsian kinézett az odúból.
– Mi történt?
– A kis mókus megfázott. Nagyon rosszul érzi magát, és nem tud elaludni.
Adrina már kapta is a kedvenc mesekönyvét. Egy kis kosárba tette, mellé csomagolt egy puha akáclevelet könyvjelzőnek, és már indult is.
A mókus család odúja tele volt virágillattal. A kis mókus piros orral feküdt az ágyban, és halkan szipogott.
A történet egy bátor kiscicáról szólt, aki barátokat keresett az erdőben. Ahogy Adrina olvasta a sorokat, a hangja lágy volt, mint a tavaszi szél. A kis mókus szemhéja lassan-lassan lecsukódott. Mire a mese végére értek, már mélyen aludt.
Mókus mama hálásan suttogta:
– Te igazi csodatündér vagy, ugye tudod.
Adrina csak mosolygott.
– Nem én. A mesék vannak tele csodákkal.
Nem telt el sok idő, és újra szükség volt rá az erdőben. Egy este egy kis kobold futott lihegve az erdőn át.
– Adrina! Kérlek, gyere gyorsan! Manóbarátom beteg, és szeretné, ha mesélnél neki!
Adrina gondolkodás nélkül indult, bár már sötétedett, és a sötétben egy kicsit mindig félt. Ráadásul útközben egy nagy sáska ugrott át előtte, amitől megijedt és halkan felsikkantott.
Amikor a manóházhoz ért, a kis manó nyugtalanul forgolódott az ágyában.
– Mesét… szeretnék… – suttogta.
Adrina leült mellé, és kinyitotta a könyvét. Most egy olyan történetet olvasott, ami egy tűzliliomról szólt, amely a hegyek között nőtt, és barátságot kötött egy hófehér kócsaggal.
Odakint a madarak elhallgattak, a szél megsimogatta az akácfákat, és a manók csendben hallgatták a mesét. A kis manó hamarosan békésen elaludt.
– Hívjuk Adrinát. Ő biztosan tud egy megfelelő mesét.
És Adrina ment. Mindig. Néha az erdei állatokhoz, néha manókhoz, koboldokhoz, s néha bizony tündértársaihoz is.
Volt, hogy hajnalban hívták, volt, hogy késő este.
– Adrina, te sosem fáradsz el?
A tündérlány elgondolkodott.
– De igen – mondta. – De amikor valaki mosolyogva alszik el egy mese végén… akkor a szívem tele lesz boldogsággal.
És így történt, hogy a Zöldhegyek erdejében nemcsak a virágok, a manók és az állatok szerették Adrinát, hanem maguk a mesék is. Tudták, hogy az erdőben van egy szivárványhajú tündér, aki mindig továbbadja őket. Mindig ott meséli a meséket, ahol a legnagyobb szükség van rájuk.
Ha egy tavaszi estén akácillat száll a levegőben, és valahol egy lágy hang mesét olvas…
lehet, hogy Adrina éppen egy kis betegnek segít elaludni az erdőben.
A mesét akár hangosmeseként is hallgathatjátok Tündérlány előadásában
(olvasás közben is) itt:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése