A minap jót mosolyogtam a lakóhelyen élő kis harkályon. Napjában többször is felszállt az utcai világítás lámpabúrájára, s bőszen kopogtatta. Jó hangosan szólt, s ezért talán azt hitte, valami nagyon fincsi csemegére bukkanhatott. Szegénynek csalódnia kellett, nekem meg muszáj volt megírnom ezt a kis közjátékot egy mesében. Kellemes olvasást hozzá!
Bombicz Judit - Kopogi és a sosem volt kukac
Egy tavaszi reggelen egy fiatal harkály, Kopogi érkezett a kertbe. Még csak most tanulta a mesterséget. Tudta, hogy a harkályok a fák kérgében keresik a finom lárvákat és bogarakat, de még nem volt nagy gyakorlata.
Ahogy körülnézett, megpillantotta a villanyoszlop tetején a fényes búrát.
– Nahát! – csillant fel a szeme. – Ez aztán a különös fa! Biztosan tele van kövér kukacokkal!
Átrepült az orgonabokorról a lámpabúra tetejére, és kopp-kopp-kopp! A hang messzire csengett.
– Micsoda üreg! – lelkesedett Kopogi. – Ilyen nagy járatot még sosem találtam!
És újra nekiesett. Kopp-kopp-kopp-kopp!
A kertben lakó öreg feketerigó, Bendegúz éppen egy gilisztát húzott ki a földből. Meghallotta a zajt, felnézett, és majdnem elejtette a reggelijét. Gyorsan lenyelte és megszólalt.
– Jó reggelt, Kopogi! Mit művelsz odafönt, fiacskám? – kérdezte.
– Jó reggelt, Bendegúz bácsi! Reggeliznék! – felelte a harkály büszkén. – Találtam egy óriási féregjáratot, ki akarom szedni a kukacot!
Az öreg rigó hunyorogva nézett fel.
– Ott?
– Itt hát!
– És találtál már valamit?
A harkály elgondolkodott.
– Hát... még nem.
– És mióta kopácsolod?
– Még csak most kezdtem.
– Értem – bólogatott a rigó.
Kopogi még néhányat ütött. Kopp-kopp-kopp, aztán ránézett a rigóra és megkérdezte:
– Szerinted nincs ott semmi?
– Én nem akarok okoskodni – mondta Bendegúz –, de az a fa nem nőtt, nem virágzott, és még egy bogarat sem láttam rajta egész életemben.
– Akkor miért kong ilyen szépen?
– Azt nem tudom, de nem minden kincs, aminek érdekes hangja van.
A harkály ezen el is gondolkodott, bár először nem nagyon értette, mit jelenthet Bendegúz mondata. A következő pillanatban aztán egy közeli öreg fa kérgében meghallott egy halk motoszkálást. Hihetetlenül éles hallása volt. Ez a motoszkálás nem volt olyan hangos, mint a villanyoszlop lámpabúrájának a hangja. Nem kongott olyan erősen, de valahogy igazinak tűnt.
Gyorsan átrepült a fára és kopogtatni kezdett. Kopp-kopp-kopp. S lássatok csodát, egyszer csak előbújt a kéreg alól egy kövér, krémszínű lárva. A harkály szeme elkerekedett.
– Nahát!
– Mit mondtam? – nevetett az öreg Bendegúz a kerítésről.
– Azt hiszem, most már értem.
– Mit?
– Hogy nem a leghangosabb helyen van a legjobb falat.
A rigó elégedetten biccentett, majd búcsút intve elrepült a sűrű aranyeső bokor felé, ahol a fészke volt.
Aznap este Kopogi jóllakottan aludt el a diófa törzsébe vésett odújában, a pihe-puha faforgácsokon. A villanyoszlop pedig továbbra is ott állt a kert végében, mintha őrizné a rá bízott területet.
Néha azért Kopogi még visszarepült hozzá, és megkocogtatta egyszer-egyszer. Csak kíváncsiságból, mert hátha mégis szerencséje lesz. S bár még nagyon fiatal volt, végre már tudta a különbséget a hamis és az igazi fa között, és ez bizony nagy tudomány egy kis harkály életében.
Ahogy körülnézett, megpillantotta a villanyoszlop tetején a fényes búrát.
– Nahát! – csillant fel a szeme. – Ez aztán a különös fa! Biztosan tele van kövér kukacokkal!
Átrepült az orgonabokorról a lámpabúra tetejére, és kopp-kopp-kopp! A hang messzire csengett.
– Micsoda üreg! – lelkesedett Kopogi. – Ilyen nagy járatot még sosem találtam!
És újra nekiesett. Kopp-kopp-kopp-kopp!
– Jó reggelt, Kopogi! Mit művelsz odafönt, fiacskám? – kérdezte.
– Jó reggelt, Bendegúz bácsi! Reggeliznék! – felelte a harkály büszkén. – Találtam egy óriási féregjáratot, ki akarom szedni a kukacot!
Az öreg rigó hunyorogva nézett fel.
– Ott?
– Itt hát!
– És találtál már valamit?
A harkály elgondolkodott.
– Hát... még nem.
– És mióta kopácsolod?
– Még csak most kezdtem.
– Értem – bólogatott a rigó.
Kopogi még néhányat ütött. Kopp-kopp-kopp, aztán ránézett a rigóra és megkérdezte:
– Szerinted nincs ott semmi?
– Én nem akarok okoskodni – mondta Bendegúz –, de az a fa nem nőtt, nem virágzott, és még egy bogarat sem láttam rajta egész életemben.
– Akkor miért kong ilyen szépen?
– Azt nem tudom, de nem minden kincs, aminek érdekes hangja van.
A harkály ezen el is gondolkodott, bár először nem nagyon értette, mit jelenthet Bendegúz mondata. A következő pillanatban aztán egy közeli öreg fa kérgében meghallott egy halk motoszkálást. Hihetetlenül éles hallása volt. Ez a motoszkálás nem volt olyan hangos, mint a villanyoszlop lámpabúrájának a hangja. Nem kongott olyan erősen, de valahogy igazinak tűnt.
– Nahát!
– Mit mondtam? – nevetett az öreg Bendegúz a kerítésről.
– Azt hiszem, most már értem.
– Mit?
– Hogy nem a leghangosabb helyen van a legjobb falat.
A rigó elégedetten biccentett, majd búcsút intve elrepült a sűrű aranyeső bokor felé, ahol a fészke volt.
Aznap este Kopogi jóllakottan aludt el a diófa törzsébe vésett odújában, a pihe-puha faforgácsokon. A villanyoszlop pedig továbbra is ott állt a kert végében, mintha őrizné a rá bízott területet.
Néha azért Kopogi még visszarepült hozzá, és megkocogtatta egyszer-egyszer. Csak kíváncsiságból, mert hátha mégis szerencséje lesz. S bár még nagyon fiatal volt, végre már tudta a különbséget a hamis és az igazi fa között, és ez bizony nagy tudomány egy kis harkály életében.
Ehhez a meséhez is készültem egy kis képregénnyel!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése