MESÉIM - Hópihe érkezése

 Gyermeknap alkalámából egy 2023-ban írt mesémet osztom meg veletek!
Minden gyermeknek boldog, örömteljes Gyermeknapot kívánok!

 

Bombicz Judit - Hópihe érkezése

  

  Mesénk főhőse Barka, aki egy bolyhos kisnyuszi volt, s azért kapta ezt a nevet, mert bundája olyan színű volt, mint a tavaszi barkaágak. A kis nyuszilány szüleivel egy hatalmas hegyekkel körülölelt völgyben élt. Még nagyon kicsi volt, ezért a szülei igyekeztek óvni őt. Azt azonban jól tudták, hogy mindentől úgysem védhetik meg csemetéjüket, hiszen kíváncsisága mindig nagyobb volt a félelménél. Ráadásul éppen ez a kíváncsiság ösztönözte arra, hogy újabb és újabb dolgokat tanuljon meg.

Anyukája sok mesét olvasott neki, esténként pedig néha még énekelnie is kellett, mert Barkának volt egy kedvenc dala, az Erdő szélén házikó. Ismeritek? Nem? Nos, ebben a dalocskában is szerepel egy kisnyuszi, talán éppen ezért kedvelte annyira.

Nagyon szerette a könyveket is. Talán az illatuk varázsolta el, vagy a lapok halk susogása, amikor lapozta őket, de leginkább a bennük rejlő képek. Volt egy nagy kedvence is, a Nagy macskás könyv. Imádta nézegetni a kicsi és nagy, vörös, fekete, foltos, teknőcmintás, rövid vagy hosszú szőrű cicákat. Minden vágya az volt, hogy egyszer neki is legyen egy kiscicája, aki a barátja lehetne.

Tudta ugyan, hogy az erdőben nem élnek cicák, ezért nem sok esély volt rá, hogy valaha is találkozzon eggyel. Így maradt neki a könyv és a sok kedves cicakép.

   Egy nap a nyúlüreg előtt üldögélt egy kis padon, amelyet az apukája készített neki. Újra a macskás könyvet lapozgatta. Néhány nappal korábban találtak az erdőben egy szép piros lufit. A madzagja belegabalyodott egy tüskés bokor ágaiba, de Nyúl Mama nagy nehezen kiszabadította, és Barka mancsába adta. A lufit otthon a pad egyik végéhez kötötték, ahol a lágy szellő ide-oda lengette.

A kisnyuszi egy darabig gyönyörködött a piros lufi táncában, aztán újra belemerült a könyvébe. Sokáig nézegette a képeket, majd egyszer csak nagyot sóhajtott.

– De jó lenne találni egyszer egy kiscicát!

– Kiscicát szeretnél? – kérdezte az ajtón éppen kilépő anyukája. – Hiszen tudod, hogy cicák nem élnek az erdőnkben. Azt is tudod, hogy ők nem játékszerek, hanem ugyanolyan élőlények, mint te vagy én.

– Igen, tudom. De akkor is nagyon örülnék, ha egyszer csak megjelenne egy. Ő lenne a legjobb barátom. Tényleg, Anya! Ha egyszer megjelenne egy kiscica, élhetne velünk?

– Természetesen befogadnánk, ha nem lenne hová mennie. És milyen cicát választanál barátodnak? Milyen színű legyen? Legyenek foltjai?

– Teljesen mindegy, hogyan nézne ki. Az lenne a legfontosabb, hogy ő is elfogadjon a barátjának, és sokat játszhassunk együtt.

– Nos, tudod, mit szoktam mondani. Bármikor, bármi megtörténhet. Akár még ez is. Most viszont tedd el a könyvet, és gyere vacsorázni, mert hamarosan besötétedik! Lassan ágyban a helyed.

   Barka szófogadó kisnyuszi volt, ezért összecsukta a könyvet, gyengéden megérintette a piros lufit, majd bement az üregbe anyukája után. Megvacsorázott, megmosakodott, és hamarosan már az ágyikójában feküdt. Betakarózva hallgatta Nyúl Mama esti meséjét. A végét talán már nem is hallotta, mert kis szemei lassan lecsukódtak, és mély álomba merült.

Másnap reggel, amikor a nap első sugarai megcsiklandozták a bajuszát, nagyot tüsszentett, majd figyelmesen hallgatózni kezdett. Furcsa hangokat hallott kintről, az erdő felől. Ilyet még soha életében nem hallott.

– Mi lehet ez? – suttogta maga elé. – Ilyen hangot még sosem hallottam, de ilyennek képzeltem a cicák nyávogását.

Ettől a gondolattól azonnal teljesen éber lett. Kipattant az ágyból, és a konyhába szaladt.

– Anya, anya! Hallod ezt a furcsa hangot?

– Maradj csendben egy pillanatra, akkor talán én is meghallom!

  Mindketten figyelni kezdtek. Néhány másodperc múlva újra felhangzott a vékonyka hangocska. Gyorsan kiszaladtak a házból, és elindultak a hang irányába. Ahogy közeledtek, a hang egyre tisztábban hallatszott.

Nem sokkal később egy bokor tövében meg is pillantották azt, akitől a hang származott.

Ugye, kitaláltátok már?

Igen. Egy apró, hófehér kiscica sírdogált a bokor alatt. Egyedül volt, és nagyon félt. Amikor meglátta a két nyulat, még a nyávogást is abbahagyta ijedtében.

Barka óvatosan odalépett hozzá, és megsimogatta.

– Ne félj tőlünk, cicus! Nem fogunk bántani. Ki vagy te, és hogyan kerültél ide?

– A nevem Hópihe – válaszolta megszeppenten a kiscica. – Egy családdal jöttem kirándulni az erdőbe. Kicsit elkószáltam, és mire visszamentem, már nem találtam őket. Az egész éjszakát ez alatt a bokor alatt töltöttem, és nagyon féltem.

– Anya, ugye velünk jöhet Hópihe? Egyedül van. Nem hagyhatjuk itt!

  – Persze, hogy velünk jöhet – mosolygott Nyúl Mama, és karjába vette a kimerült kiscicát. – Gyere, te kis szőrgombolyag! Otthon kapsz enni és inni, és velünk maradhatsz, ha te is szeretnéd.

Hópihe alig akarta elhinni, hogy ilyen szerencséje lehet. Boldogan dorombolva bújt Nyúl Mama puha bundájához.

Otthon megetették, megitatták, majd kényelmes fekhelyet készítettek neki. A kiscica szinte azonnal elaludt, hiszen előző éjjel alig merte lehunyni a szemét az ismeretlen zajoktól való félelmében.

Nyúl Mama még aznap körbejárta az erdő szélét, hátha megtalálja Hópihe családját, de senki sem kereste a kiscicát. Napokig figyelték, visszatér-e érte valaki, ám senki nem jelentkezett, így hát Hópihe náluk maradt.

Ettől a naptól kezdve Barka és Hópihe elválaszthatatlanok lettek. Úgy nőttek fel együtt, mintha testvérek lettek volna. Együtt játszottak, együtt aludtak, sőt még az erdei iskolába is együtt kezdtek járni, hiszen egyidősek voltak.

Így történt, hogy Barka szívének legnagyobb kívánsága valóra vált, Hópihe pedig többé nem volt egyedül, mert szerető otthonra és igaz barátra talált.

Mert ahogy Nyúl Mama mondogatta mindig, bármikor, bármi megtörténhet.

 

 Új szokásomhoz híven ehhez a meséhez is készítettem  egy kis képregény verziót!