NOVELLÁIM - Az óceán lánya (fantasy)

 

 Ez a történet inkább egy mese-fantasy, de ettől függetlenül szeretettel osztom meg az oldal látogatóival. 

Bombicz Judit - Az óceán lánya

Egy viharos, nyári éjszakán történt, amit most elmesélek nektek. Hihetetlen és érdekes az egész.

A hatalmas óceán partján töltöttem nyári szabadságomat, egy medencés, gyönyörű házban. Nyugalom és csend vett körül. Ilyen környezetben lehet igazán alkotni. Egy regényen dolgoztam, s rendszerint a vízre néző teraszon tettem ezt. Néha elmerengtem, vajon milyen lehet a víz mélyén?  Milyen rejtélyes élőlények élhetnek ott, amikről még soha nem is hallott az emberiség. Vajon léteznek ott mitológiai lények, vagy bármi olyan, amit az ember fantáziája hozhat létre? Ki tudja, hiszen rengeteg dolog van még ezen a Földön, amit nem fedeztünk fel, s talán ezek szerencséje is ez, mert így nem is pusztítja el az emberiség. Ezen sokszor eltöprengtem már, miért élvezi az ember a pusztítást, az ölést? Miért nem tud harmóniában, egyensúlyban élni a természettel? Miért nem tud adni a természetnek, miért akar mindig csak elvenni? Kérdések, kérdések és kérdések, amikre szinte senki nem tud válaszolni. Ahányan vagyunk, annyifélének születtünk, de talán sokkal több olyan ember él, aki szeretni és óvni akarja a természetet, nem pedig elpusztítani.

Ezen a napon nagyon sokáig dolgoztam. Elkapott az ihlet, homlokon csókolt a múzsa, ezért folyamatosan ültem a laptop mellett, és ujjaim rendületlenül futottak a billentyűkön, írták a fejemben megszülető szavakat, mondatokat. Amikor már csak a monitor fénye világított, akkor döbbentem rá, mennyire elszaladt az idő, s hogy ideje lenne talán nyugovóra térni, hogy másnap újult erővel, feltöltődve folytathassam a munkát, hiszen a kiadó határidőre kérte a kéziratot.

Elmentettem az írásomat, lehajtottam laptopom fedelét, majd vele együtt besétáltam a házba. Egy órán belül már mélyen aludtam, pihe-puha ágyamban.

Az éjszaka nagy vihar kerekedett. Csapkodtak a villámok, hatalmas dörgések szakították meg az éjszaka csendjét, az esőcseppek hangosan kopogtak a bezárt ablaktáblákon. Nem zavart a vihar, nyugodtan aludtam, miután minden ablaktáblát becsuktam.

Szinte egy szempillantás alatt eljött a reggel. Álmosan nyújtózkodtam, majd fülelni kezdtem. A vihar már rég elvonult, de a kertből halk énekszó hallatszott. Nem tudtam mire vélni a dolgot, ezért gyorsan felöltöztem, és kiszaladtam a házból.

A következő pillanatban pedig csak álltam, s a meglepetéstől még a szám is tátva maradt. Egy hang sem jött ki a torkomon, csak szívem dobogott hevesen és néztem azt a gyönyörű, napfényben csillogó lényt, aki a medencében lebegett. Szemeiből potyogtak a könnyek, miközben énekelt.

Nem fogjátok elhinni, egy sellő volt a medencémben. Egy sellő, aki eddig csak a fantáziámban létezhetett, hiszen emberi szem még nem látott igazán egyet sem. Ha valaki mégis látott és elmondta, azt a többiek bolondnak titulálták. Hiszen ilyen lény nem létezik, nem létezhet! És mégis ott csücsült előttem, a valóságban.

Hosszú hajában apró tengeri csillagok kapaszkodtak, nyakában gyöngyházfényű kagylókból készített nyaklánc lógott. Amikor felnézett, fekete szemei csillogtak a könnyektől, melyek még mindig folyamatosan peregtek le gyönyörű arcán.

Lassan közelebb merészkedtem, majd leültem a medence partján, lábamat a vízbe lógatva megszólaltam.

- Valóságos vagy? Vagy csak a képzeletem játszik velem? Hogy kerültél ide?

- Igen, valóságos vagyok, hiszen létezem! – válaszolta emberi nyelven, kissé megbántva. – Kiara a nevem. Éjjel a viharos szél hatalmas hullámokat korbácsolt az óceán felszínén. Szeretem nézni a szárazföldet és nem úsztam le időben a mélybe, így egy hullám felkapott, és kidobott ide. Még szerencse, hogy a medencébe kerültem és nem a szárazra.

- Sajnálom, hogy ez történt veled, bár, ha nem így lenne, sosem láthattalak volna. Szeretnék neked segíteni, hogy ismét hazakerülhess. Mit tehetnék?

- Valahogyan vissza kell kerülnöm az óceánba, de nekem nincsenek lábaim. A mesével ellentétben, nem is tudok lábakat növeszteni a halfarkam helyett, így nem tudom, hogyan sikerülne visszajutnom – szomorodott el Kiara és ismét hullani kezdtek a könnyei.

Ültem a medence szélén, gyönyörködve néztem ezt a csodálatos teremtményt és bár szívem szerint sosem váltam volna el tőle, mégis azon gondolkodtam, hogyan tudnám visszajuttatni az otthonába, a természetes közegébe.

- Megvan! – kiáltottam fel hirtelen. Ettől a sellő úgy megijedt, hogy nagyot csapott a vízre az uszonyával, miáltal azonnal tetőtő-talpig csurom vizes lettem.

Végre ezen mindketten elnevettük magunkat és ettől a csengő nevetéstől még a világ is rögtön szebbé vált.

- Arra gondoltam, ha ki tudnál ugrani a medence vizéből, akkor ide hoznám a felfújható csónakot a házból. Abba kéne beleugranod és azzal talán le tudnálak húzni az óceánhoz. Ott már könnyű dolgunk lenne, csak odáig kéne valahogyan eljutnunk. Na, mit gondolsz?

- Pompás ötlet! Ugye láttad már, ahogy a delfinek kiugrálnak a vízből? Nos, ezt én is képes vagyok megtenni, hiszen erős a farokuszonyom. Olyan erős, hogy bárkit meg is ölhetnék egy ütésével.

- Nana, ölni azért nem kell! – nevettem Kiarára, akinek a szemeiben már láttam, teljesen megbízik bennem és nem hiszi, hogy be akarom őt csapni.

- Rögtön itt vagyok! – kiáltottam, majd felugrottam és berohantam a házba. Megkerestem az önfelfújós gumicsónakot és már futottam is vissza szépséges sellőmhöz.

Megrántottam egy zsinórt és a csónak azonnal kibomlott, majd felfújta saját magát. Kiara kacagva nézte, ahogy kibontakozik abból a kis csomagból az a szerkezet, ami a megmentője lehet. A következő pillanatban aztán csak azt láttam, hogy a sellő néhány uszonycsapás után a magasba emelkedik, csillogó testéről hatalmas cseppekben hullik a medence vize, majd a következő pillanatban egy kis csattanás után máris a csónakban fekszik, és boldogan integet nekem.

- Na, mit szólsz a mutatványhoz?

- Csuda ügyes voltál, de még ne örülj nagyon. Most jön a neheze, amit nekem kell elvégeznem. Remélem, nem vagy túl nehéz és sikerül levontatnom a csónakot a vízhez.

- Én? Nehéz? Kikérem magamnak! – sértődött meg egy pillanat alatt Kiara.

- Jól van, na! Nem megsérteni akartalak, csak nem kell napi szinten ilyen dolgot művelnem. Jó lenne, ha nem lennél ennyire érzékeny, amikor nekem kell a nehezebb dolgot megtennem.

- Ne haragudj! Igazad van! Tudok valamit segíteni?

- Annyit, hogy ne izegj-mozogj a csónakban, mert akkor nem biztos, hogy sikerül. Feküdj nyugodtan, aztán meglátjuk, mire jutunk!

Megmarkoltam a csónak oldalán körbefutó vastag kötelet és elkezdtem húzni a víz felé. Nem ment könnyen, sem pedig gyorsan, de azért sikerült eljutnunk a vízpartra. Büszke voltam magamra, hiszen ezek szerint több az erőm, mint eddig gondoltam. Szerencsére a part teljesen kihalt volt.

Kiara arcán boldog mosoly ragyogott, ahogy kezét belemerítette a kicsapódó víz hullámaiba. Újra nekiveselkedtem és elkezdtem beljebb húzni, a mélyebb víz felé a csónakot. Egyszer csak olyan könnyűvé vált a csónak, hogy elmerültem a vízben, nem keveset nyelve belőle.

Amikor feljöttem a felszínre, Kiara vidáman lubickolt körülöttem, nevetve csapkodta a vizet uszonyával, s engem végre elöntött a boldogság. Íme, a jól végzett munka eredménye, megmentettem egy sellőt.

- Nagyon köszönöm neked, hogy megmentettél! A medencében nem éltem volna sokáig, talán csak néhány napig. Így viszont visszatérhetek a családomhoz, akik már biztosan nagyon aggódnak értem.

- Ugyan már, semmiség! – szerénykedtem. – Szívesen tettem. Jót tenni mindig nagyon jó érzés.

Kiara leemelte nyakából a gyönyörű nyakláncot és az én nyakamba akasztotta, majd arcom mindkét oldalára két cuppanós puszit adott.

- Most mennem kell! Boldog vagyok, hogy veled találkoztam és nem mással. Remélem, soha nem fogsz elfelejteni engem, ahogy én sem foglak téged. Talán találkozunk még egyszer.

- Remélem, tényleg találkozunk! Gondolj rám mindig jó szívvel. Ne felejtsd el, hogy él a szárazföldön valaki, aki már a barátjának tekint. Menj, ússzál szabadon! Isten veled!

Kiara egy utolsót intett, majd egy hatalmas ugrással eltűnt az óceán mély vizében. Soha többé nem tudtam elfelejteni ezt a találkozást, hiszen ilyen csak a kiváltságosok életében történhet, s ezt az élményt meg kell becsülni. Tudtam, egyszer újra találkozom majd Kiarával, de addig csak a víz által korbácsolt, sellőt formázó tajtékot nézhetem a parton.