NOVELLÁIM - Hóviharban (rövid elbeszélés)

 Aki ismer, az tudja, hogy a tél a kedvenc évszakom. Főleg, amikor jó csikorgós hideg és hatalmas havazás van. Sajnos ebben egyre ritkábban van részünk, de az írásaimban bármikor megmutathatom ezeket. Ennek az elbeszélésnek is a téli erdő adja a hátteret. A történet teljes mértékben a fantáziám műve!

Bombicz Judit - Hóviharban

Téli szabadságomat egy gyönyörű helyen töltöttem,  egy félelmetesen gyönyörű helyen. Hogy miért félelmetesen gyönyörű? Nos, ez ki fog derülni a történetemből.

Egy barátságos erdészházban foglaltam magamnak szállást, a hegyekben. Az erdészházhoz tartozott egy istálló is, ahol jó néhány gyönyörű ló várta a tavaszi nap első sugarait. Sok időt töltöttem ezekkel a gyönyörű és fenséges állatokkal. Különösen egy csokoládébarna, fekete sörényű gyönyörűség ragadta meg a figyelmemet. Barátságos, okos szemei jóságot és szeretetet sugároztak felém. Amikor meglátta, hogy belépek az istállóba, boldogan felnyihogott és alig várta, hogy odaérjek a karámhoz, ahol állt. Nekem is örömet okozott, ha vele tölthettem az időmet. Szoros barátság alakult ki közöttünk nagyon rövid idő alatt. Mindig vittem neki valamit, amit a konyhán kértem a szakácstól. Hol egy sárgarépát, hol almát, mikor mit tudtam megszerezni neki.

Amikor a szobámban voltam, magam előtt a laptopommal, sok történetem főszereplője lett ez a csodaszép és okos jószág. A neve sem hazudtolta meg önmagát, hiszen Chocolate volt a neve, amit magyarul csak Csokinak mondott mindenki. Ő is így szokta meg, s ahogy meghallotta a csoki szót, máris felkapta a fejét, hátha őt szólította valaki.

A lovász gyakran megengedte, hogy száron vezessem ki a kinti kifutóba, ahol kedvére nyargalászhatott, ágaskodhatott. Amikor kifutkosta magát, mindig visszatért hozzám. Orrát az arcomhoz dörgölte, majd okos fejét a vállamra fektette. Így mutatta ki minden szeretetét. A lovász mondta is, hogy Csoki még soha nem kötődött ennyire senkihez, főleg nem ilyen rövid idő alatt.  Egyszerűen egymásnak teremtettek minket. Boldoggá tett ennek az okos állatnak a közelsége.

Egy nap élelmet és vizet pakoltam a hátizsákomba, gondoltam, bejárom kicsit a környéket, hiszen imádom a havas erdő illatát, látványát.

Szállásadóm annyit mondott, ne kóboroljak el nagyon messze, mert valószínűleg hóvihar várható és ha eltévedek, nem biztos, hogy megtalálnak majd. Kicsit meg is ijesztett, így megígértem neki, hogy így lesz.

Elindultam a gyalogúton, ahol már elkotorták a tegnap leesett havat.  A táj, az erdő csodás látványa egyszerűen elvarázsolt. Olyan szinten, hogy még az időérzékemet is elveszítettem és elég messze elmászkáltam az erdészháztól.

Mindenhol piros vagy fehér bogyókkal teleszórt bokrokat láttam, amiken megült a vastag hótakaró. Folyamatosan fotóztam ezeket telefonommal, a befagyott erdei tónál még több képet készítettem. Ezután folytattam utamat, amikor azt vettem észre, hogy orromra hullott egy hópehely. Aztán még egy és még egy. 

Egyre sűrűbben kezdett esni a hó, majd szép fokozatosan feltámadt a szél is. Megijedtem, hogy most aztán nagy bajban vagyok, hiszen a sűrű hóeséstől nem tudtam tájékozódni, nem láttam az utat, ahol idáig jöttem. Megvallom, első kétségbeesésemben nem tudtam mit tegyek, így hátat fordítottam és elindultam visszafelé az ösvényen, amit én a hazavezető útnak gondoltam.

Már jó ideje gyalogolhattam, törtem magam előtt a frissen leesett havat, amikor hirtelen szuszogást és trappolást hallottam. Megijedtem, hogy talán valami veszélyes vadállattal fogok találkozni, de nem az volt.

A sűrű hóesésből Csoki gyönyörű feje, majd teste bukkant elém. Szemeiből sugárzott a megkönnyebbülés, hogy megtalált. Azonnal odalépett hozzám, fejét a vállamra fektette és a fülembe szuszogott. Megsimogattam az orrnyergét, ezután felemelte fejét, majd bökdösni kezdett. Először nem értettem, mit szeretne, de aztán rájöttem. Azt próbálta elmondani, másszak fel a hátára és induljunk haza nagyon sürgősen, mert a vihar még csak most kezd beerősíteni.

Felálltam egy farönkre és onnan nagy nehezen felmásztam a hátára. Még soha életemben nem ültem meg szőrén egy lovat sem, nyeregben is csak kevés alkalommal. De Csoki olyan vigyázva, gyengéden lépkedett velem hazafelé, hogy esélyem sem lehetett arra, hogy leessek.

Amikor odaértünk az erdészház udvarára, már mindenki nagyon ideges volt és aggódtak mindkettőnkért. Ugyanis, utólag megtudtam, a lovász már terelte be  a kifutóból az istállóba a lovakat, amikor elkezdett hullani a hó. Csoki nem akart neki szót fogadni, nem akart bemenni a többiekkel a helyére. Minduntalan kisiklott az ember kezei közül, míg aztán egyszer megkerülte őt és nekifutásból átugrotta a kifutó kerítését, majd eltűnt a sűrű hóesésben, az erdő mélye felé.

Sejtették, hogy miattam indult útnak és csak azért fohászkodtak, hogy mindketten épségben előkerüljünk, ne legyen semmi bajunk.

A fohász segített, hiszen épségben érkeztünk meg az erdészházhoz, bár kissé összefagyva, fogvacogva, de egészben, mindenféle sérülés nélkül.

Csokit azonnal az istállóba vitték, lecsutakolták és dupla adag takarmányt kapott jutalmul, amiért megkeresett és hazavitt engem.

Amíg ott pihentem, szinte minden időmet ezzel a gyönyörűséggel töltöttem, képtelen voltam teljesen elválni tőle. Pedig sajnos eljött az a pillanat is, amikor haza kellett indulnom, hiszen várt az életem, a munkám, a családom. Megígértem azonban csodás, négylábú barátomnak, amint tehetem, visszatérek hozzá, hiszen soha nem tudnám elfelejteni, amit értem tett, hogy saját élete kockáztatásával mentette meg az életemet.

 Teljesen mindegy, hogy a barátság emberhez vagy állathoz fűz. A barátság az barátság és ha igazi, akkor soha nem felejtjük el a másikat, ahogy én sem felejtem el soha az én Csokimat.