SZEMÉLYES MESÉK - Lili Rose és Candy

 Ez a mese a 2024. márciusi nyereményjátékom másik nyertesének készült, ráadásul Skóciába indult a történet. A főszereplő, Lili Rose, Skóciában él szüleivel, s Nagymamája neki szánta ezt a mesét. 

Bombicz Judit - Lili Rose és Candy

Lili Rose egy aranyos, kreatív kislány volt, aki családjával Skócia egy kedves városkájában élt. Házuk hátsó kertje mögött kezdődött az erdő, ahol egy hűs vizű, csacsogó patak futott a fák között.

A családot időnként meglátogatta a kislány nagymamája is, aki aztán néhány hónapot töltött velük.

Nagyi imádta a természetet, ezért minden nap látogatást tett a kis erdőben, hallgatta a gyorsan folyó patak meséit az erdőben élő lényekről. Ezeket a meséket csak ő hallotta, senki más, de Lili Rose-nak nagyon sokat elmondott ezekből. Legtöbbet azonban az erdőben élő manókról mesélt a kislánynak, ahogyan neki a patak.

Lili Rose egy szép tavaszi napon a hátsó kertben üldögélt, hallgatta a vidám madárdalt, ami az új évszakot köszöntötte. Egyszer csak furcsa érzése támadt. Olyan volt, mintha valami láthatatlan fonallal próbálná húzni valaki az erdő felé. Egy ideig ellenállt, arra gondolt, csak képzelődik, de ez a láthatatlan fonal néha mintha erőteljesen megrándult volna, hogy végre felállásra és járásra késztesse a kislányt.

Lili körbenézett, de közel, s távol nem látott senkit. Csak a szél lengedezett körülötte és a vidám madárcsicsergés hallatszott mindenfelől. Mintha a kis énekesek is arra biztatták volna, hogy induljon el az erdő felé. Úgy érezte, muszáj lesz engedelmeskednie, mert egyre inkább kíváncsivá tette őt ez az érzés.

Az éppen olvasott könyvet letette a padra, majd felállt és lassan elindult a hátsó kapu felé. Kilépett rajta, majd behúzta maga után és elindult azon az ösvényen, melyen Nagymamájával oly sokat sétált már.

Amikor odaért a patakhoz, a láthatatlan fonal mintha elkanyarodott volna, így kénytelen volt jobbra fordulni. A patak vonalát követve sétált tovább a fák között. Akárcsak a múltban, most is megcsodálta a hatalmas, vastag törzsű öreg fákat. Nagymamája sokat mesélt neki az erdei manókról, s mindig arra bíztatta, próbálja felkutatni őket. Hiszen még az is lehet, hogy sikerül találkoznia eggyel, s akkor végre majd elhiszi ő is a létezésüket. Mert Nagyiról tudni kell, sok olyan dologban hitt, amiben a legtöbb ember nem. S nagyon sok esetben őt igazolták a történések, nem pedig a hitetleneket.

 Már vagy fél órája sétált a patak partján, amikor hirtelen megszűnt a láthatatlan fonal húzása, mintha megérkezett volna céljához. Körülnézett, még körbe is forgott, de nem értette, miért kellett eljönnie ide. Hiszen semmi különöset nem látott. Itt is hatalmas fák nőttek, bokrok pihentek közöttük, s a patak itt is csacsogva futott tova, miközben folyamatosan mesélte történeteit.

Aztán Lili meglátott egy hatalmas, nagyon vastag törzsű fát, melynek vastag gyökerei ki-kikandikáltak a talajból. Sűrű tekervényeivel körbe fonták a fa körül az egész helyet. A kislány lassan a fához lépdelt, s amikor odaért, hirtelen egyre erősödő ragyogó fényt vett észre az egyik hatalmas gyökér alatt, a fa tövében. A ragyogás lassan egy csodásan megmunkált, faragásokkal díszített ajtót világított meg a kislány előtt, aki alig akart hinni a saját szemének. Az ajtót tekervényes indák, levelek és virágok faragásai díszítették. Vaspántok fogták a fa törzséhez, s hamarosan megjelent rajta egy cirádás, vasból készült kilincs is, ami csak arra várt, hogy valaki benyisson az ajtón. Lili csak bámulta az ajtót, de nem merte megérinteni, pedig egyre kíváncsibb volt, vajon mi lehet mögötte.

Néhány perc elteltével aztán valami motoszkálást hallott egy közeli bokorból, majd az ágak közül kilépett a fényre egy pici emberke. Valójában az erdőlakó nem ember volt.

Odatipegett Lili Rose elé, fejét magasba emelve felnézett rá és szeplős arcán azonnal egy barátságos mosoly jelent meg, ahogy a kislány szemébe nézett. Aprócska testén zöld ruhácskát hordott, s még a fején billegő sapkája is zöld volt. Hófehér, hosszú haját két fonatba fogva viselte. Hatalmas, zöld szemeivel barátságosan szemlélte vendégét.

- Szia, Lili Rose! Már nagyon vártam, hogy itt üdvözölhesselek! A nevem Candy és erdei manólány vagyok. Nyugodtan érints meg és akkor talán elhiszed, hogy valódi vagyok! – nevetett vidáman a kis manólány.

- Szia, Candy! Elnézést, hogy ilyen udvariatlan vagyok, de tényleg nagyon meglepődtem, amikor megláttalak. Mindig azt hittem, manók csak a mesékben létezhetnek.

- Akkor ezek szerint soha nem hitted el azokat a történeteket, amiket a Nagymamád mesélt neked? Pedig minden igaz, amit mondott. Most viszont a saját szemeddel is meggyőződhetsz ezekről a dolgokról, ha szeretnéd.

- Téged látlak, beszélek veled, úgyhogy biztos, hogy létezel. Viszont akkor léteznie kell a manók világának is. Ugye?

- Úgy bizony! – nevetett ismét Candy. – Ha szeretnéd, akkor el is jöhetsz velem a falunkba, ahol a többi manóval élek. Ott él a családom, a testvéreim, a barátaim, és képzeld, mindegyik erdei manó, akárcsak én.

- Nagyon jó lenne megismerni a többieket is, de ti nagyon kicsik vagytok hozzám képest. Hogyan fogok én elférni közöttetek? – mutatott rá a legnagyobb különbségre kettejük között a kislány.

- Ezen egy pillanatig sem kell aggódnod – válaszolta Candy. – Ugyanolyan kicsire tudlak zsugorítani, mint amekkora én vagyok. Akkor aztán minden gond nélkül beléphetsz velem a két világot elválasztó ajtón. Látod a fatörzsben azt a faragott, fényben fürdő ajtót? Az választja el a két világot egymástól, s ha szeretnéd, mindjárt át is jöhetsz velem rajta.

Lili Rose csak néhány pillanatig gondolkodott, hogy mitévő legyen, de kíváncsisága túl nagy volt, így azonnal beleegyezett a látogatásba. Mielőtt azonban bármit tettek volna, még megkérdezett valamit.

- Mondd csak, Candy! Ugye vissza is tudsz engem hozni és vissza is tudsz majd varázsolni akkorára, amekkora most vagyok?

- Naná! Sőt, talán egy picit még magasabb is leszel, mint most. Tehát?

- Csináljuk! – nyújtotta ki kezét a kislány, s Candy azonnal bele is csapott egy nagyot.

Ezután mindketten odaálltak a fénylő kapu elé. Candy lehajtott fejjel és csukott szemmel mormogott valamit, miközben megfogta Lili kezét. Hirtelen légörvény kerekedett körülöttük, ami csillogó csillámport kevert. A kislánynak be kellett csuknia a szemét, nehogy belemenjen. Amikor kinyitotta és körbe nézett, csodálkozásában még a szája is tátva maradt, hiszen ugyanolyan magas volt, mint Candy. A fa pedig olyan magas volt mellette, hogy bármennyire próbált felfelé nézni, nem láthatta a koronáját sem. A kis manólány aztán megkopogtatta a kislány vállát.

- Gyerünk! Ideje átlépnünk a kapun, mert nagyon sok időt nem tölthetsz nálunk. Félő, hogy akkor többé nem tudnánk visszavarázsolni emberré. Add a kezed!

Megfogták egymás kezét, mire a fénylő kapu magától kitárult, s a két kislány beléphetett rajta egy másik világba, a manók világába. Amint átértek, megszűnt a ragyogás. A túloldalon is egy csodálatosan zöldellő erdőbe értek, de ott már inkább nyár volt, mint tavasz. Mindenfelé színes virágok nyíltak, szebbnél szebb gombák nőttek a fák alatt. Pillangók repkedtek a fejük körül, amíg az ösvényen beértek a manók falujába.

Lili boldogan nézett körül, amikor odaértek. A hatalmas tisztáson mindenfelé manóházakat látott. Még olyan is volt, ami egy mintás teáskancsóból készült. A manók újrahasznosították az emberek által eldobált holmikat, amiket ők még fel tudtak használni. Volt ott régi babaház, kifaragott farönk, kidobott házikó alakú madáretető és még nagyon sok más használati tárgy, amit a manók átalakítottak otthonná. Szépen berendezték, lakályossá tették és boldogan éltek bennük. Persze voltak itt azért hatalmas gombaházak is, hiszen az erdő által nyújtott lehetőségeket is kihasználták.

A kislány csak nézte ezt a színes kavalkádot és alig akart hinni a szemének. Mindenfelé nyüzsögtek a manók.

Éppen az egyik manócsalád új otthonát alkották meg közös erővel. Lili, aki az egyik legkreatívabb kislány volt az emberek világában, azonnal segíteni is akart.

- Candy! Ugye mi is segíthetünk nekik?

- Természetesen, bár ezt nem mertem volna kérni tőled. De ha te szeretnéd, már mehetünk is!

Így a két kislány odaszaladt a manókhoz, hogy felajánlják a segítségüket. Kívülről már csak festeni kellett a házikót, amit Lili nagyon szívesen magára is vállalt, így Candyvel együtt ecsetet ragadtak és nekiálltak a falaknak. A házikót egy nagyon régi varródobozból alakították át, viszont a külső borítása nagyon szakadozott és hiányos volt, ezért kellett újra festeni az egészet.

Amíg a többiek a belső tereket alakították ki, addig a két kislány el is készült a kinti festéssel.

Az idő azonban nagyon rohant, s a kis manólánynak figyelmeztetnie kellett Lilit, hogy eljött az idő a távozásra.

- Sajnálom, de mennünk kell, ha nem akarsz itt ragadni közöttünk! Persze, ha ezt szeretnéd, akkor semmi akadálya.

- Köszönöm, de bármennyire is tetszik itt nálatok, bármennyire is kedvesek voltatok hozzám, nekem a családom mellett a helyem. Nagyon szeretem őket és tudom, ha hirtelen eltűnnék, akkor hatalmas szomorúságot okoznék nekik. Azonban bármikor szívesen eljövök majd hozzátok, ha ez lehetséges!

- Naná, hogy lehetséges! – kiáltotta nevetve Candy. – Téged bármikor elhozhatlak a faluba, mert engedélyt kaptam rá. Most azonban ideje búcsúzni és elindulni, mert a kapu nem marad örökre nyitva!

Lili Rose búcsút vett a kis falu manóitól, akik oly kedvesek voltak hozzá. Megígérte, hogy máskor is meglátogatja majd őket. Candy kézen fogta és elindultak az átjáró felé. Az ajtó előtt még megfordult és búcsút intett a manónépnek. Candyvel átléptek a kapun, ahol megölelték egymás. Éppen időben, mert a következő pillanatban a kislány újra visszanyerte emberi méreteit. Letérdelt a fűbe, kezébe fogta Candy pici kezét, majd a kis manó csettintett egyet és úgy eltűnt, mintha soha ott sem lett volna. Lili ránézett a fatörzsbe épített ajtóra, aminek csak hűlt helyét látta. Helyén csak egy akkora bemélyedés látszott, amekkora a faragott ajtó volt.

Lili Rose felállt és elindult hazafelé. Egész úton újra élte azt a rövid időt, amit az erdei manókkal tölthetett. Candy búcsúzás előtt még a lelkére kötötte, hogy Nagymamáján kívül senkinek nem mesélheti el mindazt, amit látott, mert a manók világának rejtve kell maradni az emberek szeme előtt.

Amikor hazaért, Nagymamája már mosolyogva fogadta, mint aki tudja, hogy kisunokája mit is élhetett át az erdőben. Lili mellé telepedett és boldogan mesélt el mindent, ami vele történt abban az erdőben, amit olyan jól ismert, és amiről kiderült, van egy rejtett világ benne, amit csak a kiváltságosoknak mutatnak meg lakói.