MESÉIM - Marina megmentése

 2023. júliusában Balatonkenesén nyaraltam a Hotel Marina Port nevű szállodában. Mindenkinek csak ajánlani tudom, mert nagyon kényelmes volt, a kiszolgálás ötcsillagos, az ételek nagyon finomak. Ráadásul saját partszakasza van. 

Mivel tudtam, hogy gyermek- és családbarát szállodába fogunk menni a lányommal, vittem magammal mindhárom mesekönyvemből egy-egy példányt, azzal a szándékkal, hogy a Hotelnek ajándékozom, ha esetleg van gyermekkönyvtáruk.

 

Amikor a recepcióra mentem, hogy előadjam, mit szándékozom tenni, azonnal mondták, hogy hívják a szálloda igazgatónőjét, vele beszéljem meg a dolgokat. Nem sokat kellett várnom, talán öt percet és már ott is volt a hotel vezetője, Gaál Mariann, aki egy nagyon kedves, közvetlen hölgy. Elmondtam neki, mit tervezek, s azonnal kifejezte örömét, majd meginvitált az étterem teraszára egy kávézásra. Talán egy órán át beszélgettünk, s az egész olyan volt, mintha ki tudja, mennyi ideje ismernénk egymást. Megvolt a hullámhossz! Akkor mondtam neki, hogy szándékozom írni egy olyan mesét, amiben felbukkan majd a szálloda neve és helyszíne, s amit nekik szeretnék majd elküldeni. 

Sok dolog történt a nyaralás óta, mindig tolódott ennek a mesének a megírása, mígnem idén, 2024. júliusában, egy évvel később végre megszületett az a bizonyos mese, amit most veletek is megosztok, s aminek illusztrálásához újfent segítségül hívtam a mesterséges intelligenciát.

 

Bombicz Judit - Marina megmentése

Egyszer volt, hol nem volt, a Balaton partján állt egy csodaszép szálloda, amit minden évben gyerekzsivaj és felnőttek beszélgetése töltött meg. Gyerek- és családbarát szálloda lévén, sok kisgyermekes család látogatott el ide, hogy kipihenjék az év fáradalmait, és szabadságuk után feltöltődve térjenek vissza otthonukba.

A szálloda neve Hotel Marina Port volt, és konkrétan Balatonkenesén, közvetlenül a vízparton lehetett megtalálni. Egy napon pont egyszerre érkezett meg két család Budapestről. Mindkét család háromtagú volt: apa, anya és egy gyermek. Az egyik gyermek egy kislány, Emma volt, a másik pedig egy kisfiú, Áron. 

A két gyermek ránézésre hasonló korú lehetett, és amíg szüleik a bejelentkezést intézték, ők egymás mellett ültek a kanapén, lábukat lóbálva beszélgettek.

- Áron vagyok! – nyújtotta kezét a kisfiú.

- Engem Emmának hívnak! – válaszolta a kislány és kezet fogott a másikkal.

- Alig várom, hogy kimenjünk a partra és bemehessek végre a vízbe! Imádom a Balatont! -lelkendezett Áron.

- Ezzel én is így vagyok! – válaszolta Emma. – Anyukám gyerekkorában minden nyarat a Balcsinál töltött és úgy látszik, én is örököltem tőle ezt a szeretetet. Már nagyon vártam, hogy vége legyen a sulinak és eljöhessünk a Marinába. Minden évben itt nyaralunk. Te voltál már itt?

- Nem, mi most jöttünk ide először. A szüleim olvastak a szállodáról és amikor kiderült, hogy gyerekbarát, azonnal le is foglalták a szobánkat. Úgy látom, anyáék végeztek, mert engem hívnak. Találkozunk majd később?

- Persze! – válaszolta Emma. – Szia, Áron!

Amikor a kislány szülei is bejelentkeztek, felmentek lifttel a negyedik szintre, ahol a szobájuk volt. Családi szobát kértek, mert hétvégére a nagyszülőket is ide várták néhány napra. Apa kinyitotta a szoba ajtaját, Emma pedig belépett a tiszta, jó illatú lakrészbe, és ahogy meglátta a szúnyoghálós erkélyajtót, rögtön ki is szaladt rajta. 

 Belátta a hatalmas tavat, melynek csillogó vizén vitorlások szelték a hullámokat. Hallotta a gyermekzsivajt a kertből, a sikongásokat, kiabálásokat a pancsoló emberektől a vízben. Azonnal tudta, hogy jó helyen vannak ismét.

Aznap még nem mentek fürdeni, hiszen késő délután érkeztek, így csak vacsoránál látta újra Áront, akivel beszélni nem tudott, ezért csak intettek egymásnak köszönésképpen.

Este a szülőkkel ücsörgött Emma az erkélyen, nézte a csillagos eget, hallgatta az esti neszeket, és egyre jobban elálmosodott. Ezért inkább felállt, elköszönt szüleitől, és lefeküdt az ágyába, ami egy héten át lesz a fekhelye.

Reggel finom kávéillatra ébredt, hiszen minden szobában volt egy kávégép, amit a lakók bármikor használhattak. Sőt, még kávékapszulákat és teafiltereket is bekészített mindenkinek a hotel személyzete minden nap. Apa és anya úgy döntöttek, itt sem mondanak le a kávé élvezetéről, és amíg Emma aludt, ők kiültek az erkélyre kávézni és közben halkan beszélgettek.

A kislány felkelt, kisétált szüleihez és megpuszilta őket.

- Jó reggelt! Annyira jól aludtam és olyan szépeket álmodtam!

- Szervusz, kicsim! – válaszolta anya, és ő is megpuszilta a kislányt. – Amint felöltözöl és megmosakszol, mehetünk is reggelizni. Szaladj!

A kislánynak nem kellett kétszer mondani, mert a pocakja is hangosan megkordult, jelezve, hogy ideje lenne valami táplálékot juttatni neki.

 Amikor leértek az étterembe, nagyon kevesen reggeliztek, így oda ültek, ahová csak szerettek volna. Emma új barátját sem látta sehol, így nyugodtan jóllakott, és alig várta, hogy végre úszhasson egy jót a Balatonban. Reggeli után felpakoltak, labdát vittek, gumimatracot, meg amit még szükségesnek láttak. A parton aztán kaptak mindhárman törölközőket, és elfoglaltak három egymás mellett álló napágyat a napernyők alatt. Egyszercsak egy kiáltást hallott a kislány.

- Emma! Itt vagyok! Jössz játszani? – kiáltotta Áron, aki már korábban a partra érkezett szüleivel.

- Anya, mehetek? – kérdezte Emma.

- Persze, hogy mehetsz. Ez az a kisfiú, aki akkor érkezett a szüleivel, amikor mi is?

- Igen, ő Áron, az új barátom. Jól fogunk szórakozni!

- Rendben. Menj és érezd jól magad, de vigyázzatok egymásra! Időnként pedig gyere ide, hogy lássuk, rendben vagytok!

- Úgy lesz, de most szaladok!

A kislány intett egyet, és új barátja felé futott, aki már nagyon várta. Illedelmesen köszönt Áron szüleinek, aztán a két gyerek kézen fogva a vízbe vezető lépcső felé szaladt. 

Egyedül nem mehettek be a vízbe, hiszen itt nem volt annyira sekély, mint a déli parton, úgyhogy csak a lépcsőn állva áztatták kicsit a lábukat, amíg a szülők nem akartak velük pancsolni egyet. Nekidőltek a korlátnak és beszélgettek. Ismerkedtek, meséltek egymásnak az iskolájukról, barátaikról, ki mit szeret csinálni. Jól elvoltak egy ideig, amikor Áron elkezdett fülelni. A kislány egy ideig nem vett észre semmit, csak, amikor már másodszor tett fel egy kérdést a fiúnak, és az még mindig nem válaszolt, akkor nézett rá figyelmesebben.

- Áron, mi a baj? Mi történt?

- Hallgasd csak! Figyelj! Mintha valaki sírna a közelben.

Emma fülelni kezdett, és a következő pillanatban ő is meghallott egy halk, hüppögéshez hasonló hangot, méghozzá a nádas felől.

- Te, Áron! Ez a hang a nádasból jön. Mi lehet ez?

- Nem tudom, de azt hiszem, ideje lesz megnézni. Talán valaki megsebesült és nem tud kijönni. Nekem ez nagyon sírásnak tűnik.

- Akkor gyerünk! Nézzük meg! – válaszolta a kislány, és a két gyerek elindult a parton a sűrű nádas felé.

Ahogy lépkedtek, egyre közelebbről hallották a hüppögést, amiről megállapították, hogy ez bizony egy kislány panaszos hangja. Amikor odaértek a nádas széléhez, szemben találták magukat a hang tulajdonosával. Sosem láttak még ilyen szerzetet.

Valójában egy kislányt láttak, aki mégsem volt megszokott jelenség. Ugyanis hatalmas, zöld szemei voltak, a haja zöldes árnyalatban játszott, és teljesen össze volt kuszálva. De nem ez volt a legérdekesebb. Mindez mellé még uszonyai is voltak, amik a lába helyén ékeskedtek. Képtelenség, de valahogy mégis igaz: a nádasban egy sellőlány kuporgott, aki épp a könnyeit törölgette.

Áron és Emma is megdöbbentek a látványtól, hiszen sosem gondolták volna, hogy sellő is létezhet a Balatonban, de nem akarták cserbenhagyni vagy megijeszteni a síró lányt.

- Szervusz, én Emma vagyok, ő pedig itt Áron! – szólalt meg a kislány a parton. Áron egyelőre csak kezével intett egy üdvözlést és várta, vajon megszólal-e ez a csodaszép, zöld színben pompázó leányzó.

- Szervusztok! Az én nevem Marina és tavi sellő vagyok – válaszolta a kis szépség, s nagy nehezen kiemelte a vízből farokuszonyát, hogy megmutathassa a gyerekeknek.

- Azta! – csodálkozott Áron. – Sosem hittem volna, hogy a Balatonban sellők is élnek. Minden tavi sellőn ilyen sok a zöld szín, mint rajtad?

- Dehogy – mosolyodott el a kis sellő. – Ahogy az emberek sem egyformák, a sellők sem. Mindenféle színben pompáznak a többiek. Ahogy nekem zöld a hajam, van, akinek kék, lila vagy éppen pink színű. Általában a hajunk színének árnyalatai láthatóak a testünkön mindenfelé.

- Marina? Ugyanaz a neved, mint a szállodának! – jegyezte meg Emma.

- Igen, tudom. Anyukám a hotelről nevezett el engem. Azt mondta, amikor először meghallotta, ahogy egy ember kimondta a nevét, azonnal megtetszett neki, s elhatározta, ha lánya lesz, a Marina nevet fogja kapni. Nos, ez vagyok én!

- Nagyon örülök, hogy megismerhetünk, Marina! – szólalt meg Áron. – De az előbb még sírtál, ezt hallottuk meg. Miért voltál szomorú? Segíthetünk valamiben?

- Látod, amíg beszélgettünk, el is felejtettem, milyen kelepcébe kerültem – válaszolta a sellő, akinek ismét elfutotta szemét a könny. – Szeretek kiúszni ide a parthoz, hogy az embereket figyeljem és hallgassam, ahogy beszélgetnek. Mivel nem szabadna, hogy bárki meglásson, csak a nádasból tudom ezt észrevétlenül megtenni. Innen sem szabadna, mert nem jöhetnénk közel a parthoz. A lényeg, hogy ma megint beúsztam a nádasba, hogy kicsit figyeljem az itt nyaralókat, amikor azt éreztem, hogy se előre, se hátra. Valami rátekeredett az uszonyomra és sehogy sem tudtam leszedni róla. Egy-két órája ülök itt és nem tudok hazaúszni a családomhoz. Nagyon féltem, hogy mi lesz velem, de szerencsére ti meghallottatok. Tudnátok nekem segíteni?

- Addig jó, amíg nem felnőttek találnak rád, úgyhogy gyorsan megpróbálunk segíteni – válaszolta Áron kicsit gondterhelten. – Emeld fel az uszonyodat, amennyire csak tudod, hogy megnézzem, mi tekeredett rád!

Marina megfeszítette uszonyát, hogy ki tudja emelni a nád közül, s a gyerekek azonnal meg is látták, hogy egy horgászzsinór tekeredett rá, de olyan szerencsétlen módon, hogy a rajta lévő horog beakadt az egyik pikkely mögé és nem tudott kiesni onnan.

- Áron, le tudod tekerni Marináról ezt a zsinórt? – kérdezte aggódva Emma.

- Persze, csak vigyázni kell vele a horog miatt. Még jó, hogy ezeket ismerem, mert apukámmal sokat járunk horgászni. Emma, figyelj, hogy nehogy észrevegyenek, én meg bemászom a nádba és segítek!

Áron kicsit süppedni kezdett a nádasban, de szerencsére nagyon gyorsan ki tudta bogozni a begubancolódott zsinórt és végre kiszabadította a kis sellőt szorult helyzetéből, aki erre nagyot csapott farokuszonyával a vízre.

- Marina, ne ilyen hangosan! Még valaki meghallja és lebuksz!

- Óh, bocsánat! Csak annyira boldog vagyok, hogy kiszabadítottál! Nagyon köszönöm nektek!

- Ugyan, semmiség! – legyintett kicsit elpirulva Áron.

- Dehogy semmiség, nekem ez hatalmas segítség volt. Ha ti nem jöttök, éjszakáig is várhattam volna, hogy a többiek keresni kezdjenek és rám találjanak. Már így is teljesen elzsibbadtam, hogy nem tudtam megmozdulni. Most azonban indulnom kell, mert már biztosan nagyon hiányolnak a szüleim. Valószínűleg még számíthatok tőlük egy kiadós dorgálásra is, de annak nagyon örülök, hogy megismertelek titeket. Ugye találkozunk még?

- Egy hétig itt leszünk, Marina – válaszolta Emma suttogva. – Itt minden nap találkozhatunk és játszhatunk egy kicsit. Holnap várni fogunk!

   A két gyerek megölelte a kis sellőt, aki egy gyors fejessel eltűnt a tó mélyebb vizében, de kibukkanó farokuszonyán még látták megcsillanni a napfényt.

Emma és Áron visszasétáltak a lépcsőhöz. Még éppen időben tették, hiszen mindkettejük szülei elindultak, hogy végre a vízbe vigyék csemetéiket, hogy egy közös, nagy pancsolást csapjanak.

Estefelé pedig a két gyerek úgy búcsúzott el egymástól, mint két összeesküvő, hiszen olyasmit tudtak és láttak, ami más embernek eddig még nem adatott meg. Összebarátkoztak egy tavi sellővel, aki minden nap a tó mélyéről származó történetekkel szórakoztatta őket, s akit ezután már soha többé nem felejthettek el.