Bombicz Judit - A híd
5. rész
A Híd Ünnepe utáni héten a város lassan visszatért a hétköznapokba. A színes lampionokat leszedték, a virágok elhervadtak, a tér ismét elcsendesedett. Anna azonban nem indult vissza otthonába, ahogy tervezte. Még nem. Még dolga volt itt.
Az elhatározás egyre érettebbé vált benne, mint egy hosszú ideje forróra hevített vasdarab, amit most végre formára lehetett ütni. Minden jel arra mutatott: a híd, a családi örökség, a különös visszatérések, Áron felnőttkori alakja – nem véletlenek voltak.
Aznap este Eliza néni házában jöttek össze. A nappaliban csak egy gyertya égett, füstölő illata szállt a levegőben. Az idős asszony komoly arccal nyújtotta át Annának a fekete gyolcsba csomagolt tárgyat: egy régi, kézzel faragott kulcsot, amely mintha fából készült volna, de tapintásra hidegebb volt az acélnál.
– Ez nem ajtót nyit – mondta Eliza. – Hanem emléket.
Anna bólintott. Sejtette, mit kell tennie.
Aznap éjjel a hídhoz ment. Teljes sötétség volt, a hold felhők mögé bújt. A város zaja eltompult. Anna középre sétált, zsebéből elővette a követ, a kulcsot és egy régi képet: kettejüket ábrázolta gyerekként, amint bicikliznek, nevetve, kavargó nyárfalevelek között.
Letérdelt a kövekre. A kulcsot a földre helyezte, a kavicsot mellé. Aztán lehunyta a szemét. És akkor megmozdult alatta a világ.
Nem hirtelen, nem hangosan – inkább mintha egy fátyol szétfoszlott volna a levegőben. Anna kinyitotta a szemét, és körülötte minden más lett. A híd ugyanaz maradt, de a fák fiatalabbak voltak, a város távoli fényei másként vibráltak. És a híd túlsó végén… ott állt valaki. Egy gyerek. Áron volt az. Nem az a felnőtt alak, akit korábban látott, hanem az igazi – a nyolcéves, szelíd tekintetű, kissé zárkózott kisfiú, ahogy utoljára látta. Egy kék kabátban, amit közösen választottak a bolhapiacon.
Anna szólni akart, de nem jött hang a torkából. Áron azonban mosolygott. A híd szélén ült le, lábait lógatta, és intett neki.
Anna lassan mellé ült.
– Tudom, hogy most nem vagyok igazi – mondta a fiú halkan. – Csak az, amire te emlékszel. De az emlékek sokáig élnek.
– Nem akartalak elengedni – suttogta Anna. – Mert ha elengedlek, tényleg vége van.
A fiú bólogatott.
– Nem baj. Ez a dolgok rendje. A fájdalom nem bűn.
– Sajnálom, hogy nem tudtalak megvédeni.
Áron elmosolyodott. Ugyanaz a félmosoly, amit mindig akkor használt, ha meg akarta nyugtatni.
– Nem is tudtál volna. Nem a te hibád volt. Akkor sem, most sem.
Anna sírt. Csendesen, mélyről, olyan sírással, amit hosszú éveken át visszatartott. A híd kövei alattuk enyhén megremegtek – mintha reagálnának a felszínre tört érzésekre.
Áron a kavicsra mutatott.
– Ez már nem kell nekem. Tartsd meg. Én készítettem ezt a rajzot, amikor nyolcéves voltam. Azt mondtad, ez a mi titkunk. Most már legyen csak a tiéd.
A következő pillanatban a fiú lassan elhalványult. Nem fájdalmasan – inkább megnyugtatóan. Mint amikor a nap lebukik a hegy mögött: tudjuk, hogy holnap visszatér, de most... pihennie kell.
Anna egyedül maradt a hídon, de ezúttal nem volt magányos.
Reggel a városba visszatérve megállt az iskola udvaránál. A nap már magasan járt. Az év első igazi nyári napja volt. A gyerekek zsivaja messzire hallatszott, a kerítésre felaggatott papírlapokon színes rajzok lógtak. Egy tanítónő épp kiakasztott egy újat.
Anna odalépett. A rajzon: egy híd, rajta két alak. Egyik kicsi, másik felnőtt. És a túloldalon, egy nagy szív. A szív közepén ez állt:
„Akiket szeretsz, mindig benned élnek.”
Anna elmosolyodott. Most már indulhatott. Haza.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése