Bombicz Judit - A híd
4. rész
Másnap reggel Anna a város kis kávézójában üldögélt, a régi iskolaépülettel szemben. A környék még csendbe takarózott, de ő már órák óta ébren volt. Kezében a kavicsot forgatta. A rajz rajta megváltozott, s most már teljes bizonyossággal tudta, hogy a híd több, mint emlékek gyűjtőhelye. Ekkor valaki leült mellé.
– Szép jó reggelt, Annácska!
Anna meglepetten kapta fel a fejét.
– Eliza néni?
Az idős asszony a szomszédjukban lakott gyerekkorában, és mindig furcsa, régi történeteket mesélt. Olyanokat, amelyekről a felnőttek azt mondták, csak kitalációk.
– Hát persze, hogy én – kuncogott az öregasszony. – Láttalak tegnap éjjel a hídnál. Már épp ideje, hogy te is észrevedd, mit őriz az a hely.
Anna némán bólintott. Eliza néni kortyolt a teájából, aztán előhúzott a kabátja zsebéből egy sárgult, széttöredezett lapot. A papír szinte szétmállott, de még így is kivehető volt egy vázlat: a híd rajza, alatta kézzel írt sorok.
– Tudtad, hogy régen őrség vigyázta a hidat? – kérdezte Eliza halkan.
– Őrség?
– Nem katonák. Inkább... őrzők. Egy család generációkon át. Ők figyelték, mikor történik "túloldali mozgás", vagyis amikor a híd átjáróként kezd viselkedni. A ti családotokból származott az utolsó ilyen őrző. A nagyapád testvére volt az.
Anna megdöbbent.
– Ezt sosem mesélték.
– Mert elfelejtették. Vagy inkább… hagyták, hogy feledésbe merüljön. Pedig a híd emlékszik. Nem véletlen, hogy éppen téged hív.
A rajzra néztek. A híd alatt apró, spirálosan rajzolt alagutak, örvények, ívek voltak, amelyek nem tartoztak a valódi építményhez. De Eliza néni szerint ez nem is az építmény rajza volt, hanem a lelkeké.
Délután Anna a könyvtárba ment. A helyi krónikák poros polcain Mira történetére bukkant – egy fiatal nő volt, aki az 1916-os évben a férjét gyászolta. A férfi a fronton veszett oda, s Mira a Híd Ünnepén azt kívánta: "bárcsak újra láthatnám őt, bármi áron".
Másnap Mira eltűnt. Három nappal később a folyóparton találták meg – élt, de a szemében semmi értelem nem tükröződött. Egyesek azt mondták, talán újra látta a férjét. Mások szerint csak túl sokáig beszélt a hídhoz, és elveszített valamit... önmagából.
Anna remegve csukta be a krónikát. A kívánságok valóban teljesülhetnek – de a híd nem értelmez. Csak beteljesít.
Aznap este ismét a hídhoz ment. A kövek melegebbnek tűntek, mintha emlékeznének az érintésére. A túloldalon füst szállt fel – Eliza néni éppen egy kis melegítő tüzet gyújtott az egyik fűzfa alatt. Anna közelebb lépett a korláthoz, és rátámaszkodott. Ezúttal nem suttogott kívánságot. Csak hallgatott.
És akkor – először – nem hallott nevét, nem látott homályos alakot. Egy hangot hallott, mélyen belülről, mintha a híd szólt volna hozzá.
– Az emlékek megnyitják a kapukat, a szeretet képes megtartani az emlékeket, de csak az elengedés hozhat megnyugvást...
Anna érezte: még nem végzett. Még nem engedte el Áront. Nem igazán. Mert amíg visszajárt, amíg minden évben újabb kívánságot suttogott, addig magához kötötte azt, akinek már mennie kellett volna. És ezzel magát is fogva tartotta.
Másnap hajnalban Eliza néni várt rá a híd túloldalán. Egy kis bőrtokot adott át neki, benne régi, repedezett papírokkal – levelek, amelyeket a nagyapja testvére írt. Az egyik így végződött:
"A híd nem ad és nem vesz el. Csak tükrözi az emlékeket. De ha elég mélyen belenézel, megláthatod, miért nem tudsz kilépni a múltadból."
Anna a levelek közé tette a kavicsot, és visszatért szállására.
Most már tudta: a következő alkalommal nem kívánni fog, hanem búcsúzni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése