Gondolatok...
Csak néhány gondolat, ami a mai napon megfogalmazódott bennem.
Vannak napok, amikor az ember csak írni szeretne.
Nem
azért, mert határidő van, nem azért, mert „kell”, hanem mert belül túl
nagy lesz a csend… vagy éppen túl hangos zajok vannak.
A meseírás furcsa dolog. Sokan azt gondolják, hogy a mese könnyű műfaj,
hiszen tündérek vannak benne, meg beszélő állatok, meg csillámpor és
boldog befejezések. Pedig a mesék sokszor sokkal többet tudnak az
életről, mint a felnőtteknek szóló történetek bármelyike.
A mesében minden szónak hatása van, az írónak pedig hatalmas
felelőssége, mert egy gyerek azonnal megérzi az igazságot, ahogy a
hazugságot is. Azt is, amit kimondunk, és azt is, amit nem.
Talán ezért szeretem annyira írni őket, mert a mesében nem lehet igazán
hazudni, ott minden érzésnek súlya van. A félelemnek, a magánynak, a
reménynek, az otthon utáni vágynak, leginkább pedig a szeretetnek.
Sokszor gondolkodom azon, hogy vajon mi marad meg egy történetből
évekkel később. Nem hiszem, hogy mindig a cselekmény. Nem biztos, hogy
emlékezni fogunk egy szereplő nevére vagy arra, pontosan hogyan ért
véget a mese, de arra az érzésre igen, amikor valaki olvasott nekünk.
Amikor biztonságban éreztük magunkat két történet között, s amikor ezek a
történetek azt súgták: „nem vagy egyedül.”
Éppen ezért fontosak még mindig a mesék egy ilyen zajos, rohanó
világban is, mert lelassítanak, egymás mellé ültetnek, összekötnek.
Úgy érzem, a gyerekek nem is mesét kérnek esténként, hanem jelenlétet.
Egy hangot, egy kis figyelmet, egy közös utazást oda, ahol még minden
lehetséges.
Íróként pedig nincs nagyobb ajándék annál, mint amikor egy történetem
beköltözhet egy család estéibe. Egy puha takaró alá, egy összebújós
pillanatba, egy kisgyermek emlékeibe.
Mert lehet,
hogy a mesék rövidek, de a nyomuk sokszor egy egész életen át velünk
marad, s ezt soha nem szabad félvállról venni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése