2026. májusa van. Ez az egyik legújabb mesém, amit egy kedves hölgynek, Timeának írtam. A történet róla szól, így most ismét egy felnőtt főszereplőről olvashattok. Jó szórakozást a meséhez!
Bombicz Judit - A könyvek védelmezője
Napközben egy régi épület harmadik emeletén dolgozott titkárnőként. Gyorsan gépelt, pontosan rendezte a papírokat, és mindig tudta, melyik mappa hová való. De, amit senki sem tudott róla igazán, az az volt, hogy Timi szíve szerint mindig teljesen máshol lett volna. Nem az irodában, hanem a könyvek között.
Minden csütörtökön munka után elsétált a városi könyvtárba. Az emberek azt hitték, egyszerűen csak szeret olvasni. Pedig a könyvtár mélyén volt egy titok, amelyről csak a legnagyobb könyvmolyok tudhattak. A könyvtár ugyanis éjfél után életre kelt.
Aznap este is eső permetezte a macskaköveket, amikor Timi belépett a hatalmas tölgyfaajtón. A könyvtáros néni kedvesen mosolygott rá.
– Már várnak téged – mondta halkan.
– Engem? – kérdezte Timi.
A könyvtáros csak a fejével intett a hátsó folyosó felé, oda, ahol Timi még sosem járt.
A folyosó végén egy apró ajtó állt. Nem volt rajta kilincs, csak egy aranyszínű felirat:
„Csak annak nyílik, aki valóban hisz a történetekben.”
Amikor Timi hozzáért, az ajtó magától kitárult. Odabent egy hosszú terem húzódott, lebegő könyvekkel és ezüstösen világító lépcsőkkel. Apró, szárnyas lények repkedtek a polcok között. Nem tündérek voltak, hanem könyvmanók. Tintafoltos ruhát viseltek, és könyvjelzőkből készült sál lobogott utánuk. Az egyik odaszállt Timi vállára.
– Hogyhogy majdnem elfogytak? – csodálkozott Timi.
– Az emberek már túl gyorsan élnek. Kevesebbet olvasnak, ezért egyre több könyv némul el.
Timi körbenézett. A terem sarkában valóban szürke por hullott néhány könyv borítójáról.
– Mit tehetek?
A manó elmosolyodott.
– Olvasni kell, de nem akárhogyan. A szíveddel.
Ekkor a terem közepén egy különös könyv jelent meg. Vastag volt, mélykék borítóval, rajta arany betűkkel: „Aki kinyitja, maga is történetté válik.”
Timi óvatosan felnyitotta, s abban a pillanatban a padló eltűnt alóla.
Timi elindult a hang irányába. Útközben találkozott egy morgós, szakállas törpével, aki mérgesen dobálta a nyilait egy fatáblába.
– Mi bajod? – kérdezte Timi.
– Senki sem nézi már a nagy dartsbajnokságot a hegyekben! – morogta a törpe.
Timi felnevetett.
– Én szívesen nézném.
A törpe szeme elkerekedett.
– Tényleg?!
Gyorsan meg is beszélték, hogy a legközelebbi bajnokságon a lány is drukkolni fog új barátjának.
– Pók! – sikoltott Timi, és hátra ugrott.
A lény megsértődött.
– Kikérem magamnak! Én nem pók vagyok! Én a Rémtörténetek Őrzője vagyok!
– Jó, de nagyon pókszerű vagy.
A szörny sóhajtott.
– Ezt sokan mondják.
Végül Timi rájött, hogy a lény nem gonosz, csak magányos. Évszázadok óta senki sem olvasott a könyveiből, ezért Timi leült mellé, elővett egy vaskos regényt, és hangosan olvasni kezdett. Ahogy a szavak felhangzottak, a hegy körül fény gyúlt. Az elfeledett könyvek újra ragyogni kezdtek, és akkor történt valami különös.
A történetek ereje felélesztette az egész világot. A könyvek lapjai madárként röpködtek az égen, a fák meghajoltak Timi előtt, a könyvmanók pedig önfeledten tapsoltak.
Amikor Timi másnap reggel felébredt, újra a könyvtárban volt. Az ölében ott feküdt a mélykék könyv, a könyvtáros néni pedig mosolyogva kérdezte.
– Nos? Milyen volt?
Timi csak ennyit felelt.
– Olyan, mintha egy elvarázsolt könyv az igazi otthonomba vitt volna.
Azóta, ha valaki késő este a könyvtárban jár, néha láthat egy lányt, aki egy félreeső sarokban olvas. Körülötte mintha valamiféle aranyfény lebegne, és ha nagyon figyelsz, talán azt is meghallod, ahogy a könyvek boldogan suttogják:
– Nézzétek, Timi újra velünk van…
Egy kis bónusz is jár a meséhez, ugyanis készítettem egy rövidke képregényt is a meséből!
S ha ez még nem lenne elég, hangos meseként is meghallgathatjátok:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése