SZEMÉLYES MESÉK - A legnagyobb kincs

 Ezt a vidrás mesét jó néhány évvel ezelőtt írtam az egyik nyereményjátékom nyeretesének. Az állatkák neveit megváltoztattam, mielőtt veletek is megosztottam, hogy ne konkrét emberi neveik legyenek. 

 

Bombicz Judit - A legnagyobb kincs

 

 A vidracsalád egy hatalmas, csillogó tó partján élt. Vidra Papa és Vidra Mama két kis kölyköt nevelt, akiket mindenkinél jobban szerettek. A kislány vidrát Mirinek, a kisfiút pedig Niminek hívták.

A két testvér nagyon szeretett együtt játszani, ám volt közöttük egy nagy különbség. Miri imádta a vizet. Alig várta, hogy reggelente felébredjen, máris a tóhoz szaladt, ahol önfeledten pancsolt, bukdácsolt és úszkált órákon át. Nimi azonban valamiért félt a hatalmas víztől. Különösen a tó mélyétől tartott. Ez pedig különös dolog volt, hiszen a vidrák közt ez igencsak ritkának számított.

Vidra Papa és Vidra Mama már sok mindent megpróbáltak, hogy segítsenek kisfiuknak leküzdeni a félelmét. Meséltek neki a víz szépségéről, biztatták, hogy próbálja ki az úszást, sőt még játékos versenyeket is kitaláltak nekik, Nimi azonban mindig csak a tó széléig merészkedett. Néha beledugta a mancsát a hűs vízbe, néha pedig csak üldögélt a parton és nézte, ahogy a többiek vidáman lubickolnak. Titokban nagyon szeretett volna ő is velük tartani, de amikor a víz mélyülni kezdett, a félelem mindig erősebbnek bizonyult.

A környékbeli állatkölykök már megszokták Nimi különös viselkedését, de Vidra Papa nehezen fogadta el, hogy kisfia nem mer úszni. Egyik nap azonban támadt egy ötlete. Nimi ugyanis rajongott a kalózos történetekért. Legkedvesebb könyvei azok voltak, amelyekben bátor kalózok indultak kincset keresni, titkos térképeket követtek, és izgalmas kalandokat éltek át.

Vidra Papa elővette fia egyik kedvenc könyvét, és lassan lapozgatni kezdte. Ahogy olvasta a történetet, egyre inkább körvonalazódott benne egy gondolat.

– Igen! Ez lesz a megoldás! – kiáltott fel hirtelen.

Vidra Mama, aki éppen a vacsorát készítette, mosolyogva fordult felé.

– Milyen megoldás?

– Rájöttem, hogyan csalogathatnánk Nimit a vízbe. Készítek neki egy kincses térképet!

Vidra Mama meglepetten nézett rá.

– Egy kincses térképet?

– Igen. Tudom, hogy nem szép dolog megtéveszteni őt, de úgy érzem, most az egyszer talán segíthetek vele. Rajzolok egy régi térképet, mintha még a dédapám hagyta volna ránk. A kincs pedig a tó mélyén lévő barlangban lesz.

Vidra Mama elgondolkodva mosolygott.

– Csak egy feltételem van.

– Mi lenne az?

– Titokban végig követed őket, és nem hagyod magukra őket egyetlen pillanatra sem.

Vidra Papa bólintott.

– Megígérem. Vigyázni fogok rájuk.

 Aznap este, amikor a két kis vidra már békésen aludt, Vidra Papa és Vidra Mama a konyhaasztalhoz ültek. Egy régi papírlapot készítettek elő, amelyre Vidra Papa különleges, réginek tűnő térképet rajzolt. A térkép egy titkos utat mutatott, amely a hegyeken, az erdőn és végül a tó mélyén található barlanghoz vezetett.

Vidra Papa még aznap éjjel lemerült a tó fenekére, és a barlangban elrejtett egy üveget. Az üvegben egy levél lapult, amelyet Niminek szánt. Úgy helyezte el, hogy aki bátor lesz és beúszik a barlangba, az rögtön megtalálja.

Másnap reggel Nimi korán ébredt. Álmosan kibotorkált a konyhába, mert inni szeretett volna egy pohár vizet. Amikor az asztalhoz ért, rögtön megakadt a szeme Vidra Papa nyitva hagyott ládikáján, így kíváncsian közelebb lépett.

– Vajon mi lehet benne? – suttogta.

Óvatosan belenézett, és abban a pillanatban teljesen felébredt.

– Ez egy térkép! Egy igazi kincses térkép!

A kis vidra izgatottan kapta fel a papírt, majd visszaszaladt a szobába. Miri már ébren volt, és kíváncsian figyelte testvérét.

– Nézd csak! – súgta Nimi. – Szerintem ez egy valódi kincses térkép!

Miri nagy szemekkel nézte a rajzot.

– De vajon honnan került ide?

– Nem tudom, de meg kell keresnünk a kincset! Képzeld el, mennyi mindent vehetnénk belőle! Meglephetnénk Papát és Mamát is.

A két kis vidra még sokáig tanulmányozta a térképet, végül úgy döntöttek, útnak indulnak. Nem tudták, hogy Vidra Papa már rég készen állt arra, hogy kövesse őket. Csendben, óvatosan osont utánuk, miközben minden lépésüket figyelte.

 

A két kölyök hosszú utat tett meg. Követték a térkép minden apró jelét, bejárták a környező erdőt, átkeltek a csörgedező patakon, felkapaszkodtak a dombokra, majd elhaladtak a nagy sziklák mellett is, és Nimi közben teljesen megfeledkezett arról, amitől eddig annyira félt. Most nem a vízre gondolt, hanem a kincsre, amelyet meg akart találni. Elképzelte, milyen boldogok lesznek a szüleik, amikor meglátják, hogy milyen ügyesek voltak.

Vidra Papa pedig végig ott volt mögöttük. Egy bokor mögül figyelte őket, majd egy fa mögé bújt, amikor a kis vidrák visszanéztek. Nagyon büszke volt a gyerekeire. Hamarosan azonban elérkeztek az út végére. A térkép szerint ugyanis a kincset a tó mélyén található barlang rejtette.

Nimi ekkor megállt, mert a szíve egy kicsit gyorsabban kezdett dobogni. A tó hatalmasnak tűnt előtte. A víz felszíne csillogott a napsütésben, de a mélysége most is félelmetesnek látszott.

– Miri, most mit csináljunk? – kérdezte halkan. – A kincs ott van a barlangban. De én… én nem tudom, hogy képes vagyok-e bemenni a vízbe.

Miri odalépett hozzá, és szeretettel megsimogatta a mancsát.

– Tudod, Nimi, szerintem te már sokkal bátrabb vagy, mint gondolod.

– De én félek.

– A bátorság nem azt jelenti, hogy soha nem félünk – mosolygott Miri. – Hanem azt, hogy megpróbáljuk akkor is elérni a célunkat, amikor félünk.

Nimi elgondolkodott a testvére szavain. Eszébe jutott Vidra Papa sok-sok biztatása. Eszébe jutott, milyen jó lenne egyszer úgy úszni, mint Miri. És az is eszébe jutott, milyen jó érzés volt, amikor a térképet követve idáig eljutott.

– Rendben – mondta végül. – Megpróbálom.

Miri boldogan mosolygott.

– Tudtam, hogy sikerülni fog!

A két kis kölyök óvatosan belesétált a tóba. Nimi először csak a lábát mártotta a vízbe. Aztán egy kicsit beljebb ment. A hideg víz körülölelte a bundáját, de most valami egészen más érzés töltötte el. Nem a félelem, hanem a kíváncsiság. Megfogta Miri mancsát, és lassan úszni kezdett mellette. Először még bizonytalanul mozgott, de hamarosan rájött, hogy a víz nem ellenség. Ringatta, simogatta, körülölelte, s Nimi boldogan nézett körül. Látta a napfényben táncoló apró halacskákat, és azt, milyen gyönyörű világ rejtőzik a víz alatt. A félelme pedig egyre kisebb lett, mintha egy nagy hullám messzire sodorta volna tőle.

Amikor a két testvér elérte a barlang bejáratát, Nimi már egyáltalán nem habozott. Lebukott a víz alá és célba vette a bejáratot. Miri azonnal követte őt. A barlang belsejében sötétebb volt, de hamarosan meglátták azt az üveget, amelyet Vidra Papa rejtett el. Miri izgatottan mutatott rá. Megtalálták a kincset!

Az üveggel gyorsan felúsztak a felszínre, majd a parton leültek egymás mellé. Óvatosan kihúzták az üveg dugóját, és kivették belőle a papírlapot. Nimi kíváncsian bontotta ki. Nem aranyat találtak, nem drágaköveket, hanem egy levelet. A kis vidra hangosan olvasni kezdte.

 

„Drága Nimikém!

Nagyon büszke vagyok rád, mert legyőzted a félelmedet, és bátor voltál. Tudom, hogy nem volt könnyű megtenned az első lépést, de megtetted. Ne haragudj, amiért egy kicsit becsaptalak a kincses térképpel. Tudom, hogy nem szép dolog ilyet tenni, de úgy éreztem, ez segíthet neked rájönni arra, hogy sokkal többre vagy képes, mint gondolnád.

A legnagyobb kincs nem az, amit megtalálunk, hanem az, amikor felfedezzük önmagunkban azt, amiről azt hittük, hogy nem is létezik. Te is képes vagy úszni, képes vagy a bátorságra, és képes vagy legyőzni a félelmeidet.

Nagyon szeretlek!

Papa”

 

Nimi sokáig nézte a levelet, aztán elmosolyodott. A bokrok mögül ekkor előlépett Vidra Papa.

– Papa! – kiáltotta boldogan Nimi.

A kis vidra odaszaladt apukájához, és olyan erősen megölelte, ahogy csak tudta, Vidra Papa pedig büszkén ölelte vissza.

– Tudtam, hogy képes vagy rá, kisfiam.

Miri is odabújt hozzájuk, és együtt indultak haza. Vidra Mama már várta őket. Finom ebéddel és a kedvenc süteményeikkel készült. Amikor Nimi elmesélte, hogyan úszott be a barlanghoz, Mama szeme örömtől ragyogott.

Délután aztán Nimi egyszer csak megszólalt:

– Papa, Mama… lemegyünk együtt a tóhoz?

A szülei meglepetten néztek rá.

– Tényleg szeretnél úszni? – kérdezte Vidra Mama mosolyogva.

Nimi bólintott.

– Igen. Rájöttem, hogy a víz nem olyan félelmetes. Sőt, nagyon is jó érzés benne úszni.

A vidracsalád nagy nevetések közepette lesétált a tópartra, Nimi pedig hamarosan már úgy pancsolt a vízben, mintha egész életében ezt csinálta volna.

 Attól a naptól kezdve a kis vidrafiú már nem félt a víztől, és bár ő volt az utolsó a családban, aki megtanult úszni, talán ő volt az, aki a legjobban tudta értékelni, milyen csodálatos érzés, amikor valaki legyőzi a saját félelmét. Mert a legnagyobb kincs mindig ott van bennünk.

 

 Ezt a mesét is meghallgathatjátok Tündérlány előadásában!