NOVELLÁIM - A város, ami emlékszik

 Történt, hogy az idei évben jelentkeztem egy novellaíró pályázatra. Bármennyire szerettem volna, nem került be a történetem az antológiába, de ennek is van egy előnye, mivel így az enyém maradt és talán jóval többen olvashatják a blogomon. 

Ez a novella felnőtteknek szól, nem gyermekmese, úgyhogy ne várj benne mesés varázslatot, inkább fantasy elemeket találhatsz. 

 

Bombicz Judit -  A város, ami emlékszik

 

Amikor először hallottam róla, azt hittem, csak egy újabb városi legenda. Olyasmi, mint a metróalagútban kísértő árnyak vagy a hidakról a mélybe bámuló alakok, akik valójában sosem voltak ott. Ez a város tele van történetekkel, és az ember megtanulja, hogyan feledje el őket.   De a falak... a falak mások.

A bontási engedély egy szürke mappában érkezett az asztalomra. Hetedik kerület, egy omladozó bérház, a papírok szerint életveszélyes állapotban. Semmi különös. Már láttam ilyet százszor. Megrepedezett vakolat, beázott mennyezet, elhagyott lakások, ahol a múlt lassan porrá válik. A cím nagyon ismerős volt. Nem tudtam rögtön, honnan, csak egy furcsa szorítás volt a mellkasomban, mintha valaki belülről megérintette volna a bordáimat. Egy emlék, ami nem akart egészen felszínre jönni.

Az első bejárásnál még csak hárman voltunk. A műszaki ellenőr, én, és egy hallgatag munkás, aki végig a lépcsőt bámulta, mintha számolná a fokokat. A ház belülről rosszabb volt, mint kívül. A levegő nehéz, dohos, tele valamiféle édeskés szaggal, amit nem tudtam hová tenni.

– Érzi? – kérdezte halkan az ellenőr.

– A penész? – kérdeztem vissza.

A férfi megrázta a fejét.

– Nem, inkább, mintha valaki főzne.

Csodálkozva néztem rá, de aztán annyiban hagytam a dolgot.

Ahogy haladtunk felfelé, egyre erősebb lett az érzés. Nem szag volt. Inkább olyan, mint valamiféle hangulat. Mint amikor belépsz egy szobába, ahol nemrég még veszekedtek, s a falak hosszú ideig tartják magukban a feszültséget.

A harmadik emeleten történt az első furcsaság. Egy ajtó nyitva állt. A lakás üresnek tűnt, de amikor beléptem, hirtelen megálltam. A nappali közepén állva tisztán hallottam egy nő hangját.

– Ne menj el.

Megfordultam, sehol senki.

– Hallották? – kérdeztem.

A többiek az ajtóból néztek rám.

– Mit?

A hang újra megszólalt, halkabban, de mintha közelebb jött volna.

– Kérlek.

A fal felé fordultam. A vakolat repedezett volt, itt-ott lepattogzott, mintha valaki körömmel kapargatta volna. A hang onnan jött. Megérintettem, és akkor már nem csak hallottam, láttam is. Nem a szememmel, inkább belül, a lelkemmel.  Egy konyhát láttam, egy fiatal nőt, aki az asztal mellett áll, a keze remeg. Egy férfi a kabátját veszi. Az ajtó félig nyitva, a levegő tele kimondatlan szavakkal.

– Ne menj el...

A kép hirtelen megszakadt. Visszazuhantam a poros szobába, a saját testembe. A kezem még mindig a falon volt.

– Jól van? – kérdezte az ellenőr.

Elrántottam a kezem.

– Igen. Csak megszédültem.

Nem mondtam el, mit láttam, de attól a naptól kezdve tudtam, hogy a legenda nem legenda. A falak itt tényleg emlékeznek.

A bontás két héttel később kezdődött volna a tervek szerint. Addigra már többször visszamentem egyedül. Mindig találtam valamit. Egy nevetésfoszlányt a lépcsőházban, egy gyerek sírását a második emeleti lakásban. Egy idős férfi motyogását egy bezárt szobában, ahol senki sem lakott évek óta, és minden alkalommal, ha hozzáértem a falakhoz, képek villantak fel. Nem mindig voltak tiszták, sőt, néha csak érzések leptek el. Düh, félelem, vágy. Néha olyan élesek voltak, mint egy kés.

A negyedik napon találtam rá arra a furcsa lakásra. Az ajtó zárva volt, de a kulcs a zárban maradt. Belöktem. A levegő itt más volt. Hidegebb, üresebb, mintha valaki kiszívta volna belőle az életet.

A hálószoba falán sötét folt húzódott végig. Nem penész, valami más. Közelebb léptem, és azonnal tudtam, hogy nem szabadna megérintenem, mégis megtettem. Ezúttal nem kép jött, hanem egy emlék. Emlék, ami az enyém volt.

Egy gyerekszoba, sárga falak, az ablakon beszűrődő fény. Anyám a konyhában tett-vett és nevetett, de valami nem stimmelt. A szoba nem az enyém volt, a bútorok idegenek voltak, és mégis… az emlék az enyém volt.

– Ez nem lehet – suttogtam.

A fal előtt mintha mozgást láttam volna, pedig semmi nem volt ott. Olyan volt, mintha az emlékek éppen helyet cseréltek volna egymással. A ház nem csak megőrizte, hanem összekeverte őket.

A bontás első napján aztán minden megváltozott. Ahogy a markoló beleharapott a falba, egy hang tört ki belőle. Nem szó, nem sikoly, inkább egyszerre ezer hang. A munkások megdermedtek, a második ütésnél a levegő vibrálni kezdett. A por nem lefelé hullott, hanem szétterült, s mintha láthatatlan alakok mozogtak volna benne. És aztán jöttek a képek. Nem csak nekem, mindenkinek. Az egyik munkás a fejét fogva térdre esett.

– Nem az én emlékem! – kiabálta. – Nem az enyém!

Egy másik hisztérikusan nevetni kezdett.

– Látom őket... mindet... mind itt vannak...

Az ellenőr hátrált, de túl késő volt. A fal egy darabja leomlott, és mintha egy gát szakadt volna át, az emlékek kiszabadultak. Nem szellemek voltak, nem is igazán képek, inkább emléklenyomatok. Érzések, hangok, töredékek, amik gazdát kerestek, és találtak is. Az egyik nekem jött, s azonnal egy idegen férfi kezét láttam az enyém helyén. Vér, hideg padló, egy név, amit nem ismerek, mégis tudom, hogy fontos.

– Állítsák le! – kiabáltam, de senki sem hallotta. A város emlékezett, és most mesélni akart.

Később azt mondták, gázszivárgás volt, hallucináció, tömeghisztéria. A házat lezárták, a bontást leállították, az ügyet a fiók mélyére száműzték, de én tudom az igazságot.

Azóta máshogy nézek a falakra a lakásomban, az utcán, a kávézóban, ahol épp ülök. Mindenhol ott vannak az emlékek, amik nem az enyémek. Néha, ha túl sokáig maradok egy helyen, elkezdem hallani őket. Egy nevetést, egy vitát, egy utolsó mondatot. És néha a kimondatlan kérdésekre is válaszolnak.

Tegnap este például, amikor a falnak támaszkodtam, hogy szusszanjak egyet, egy hang megszólalt. Ismerős volt, túl ismerős.

– Ne menj el...

Megdermedtem, mert most már tudtam, honnan ismertem azt a címet. Én is jártam ott, nagyon régen, és most nem vagyok biztos benne, hogy minden emlékem velem jött el. Lehet, hogy egy részük ott maradt a falakban. Várva, hogy valaki újra felszabadítsa őket, vagy hogy végre hazataláljanak.

Azóta nem beszélek róla, mert úgy érzem nincs mit mondani és azt hiszem, nincs is rá szükségem. A ház azóta is ott áll, én is megvagyok. Néha eszembe jut. Nem képekben, hanem inkább csak érzésben, mint amikor tudod, hogy valamit elfelejtettél, de nem tudsz rájönni, hogy mi az. Vannak napok, amikor minden a helyén van, és vannak napok, amikor mintha egy kicsit káosz lenne.

Egyszer visszamentem, de nem mentem be, nem is tudtam volna, csak álltam az utcán. Felnéztem arra az ablakra, de nem vártam semmit. Valójában nem is történt semmi, mégis tudtam, hogy valami ott maradt belőlem, és azt is, hogy az a valami onnan néz vissza rám. Nem hív, nem kér, csak van. Ott van, mint egy emlék, amit már nem én őrzök többé...

 

Bár bekerülni nem sikerült az antológiába, azért oklevelet én is kaptam.