MESÉIM - A fenyves csendjében

 Ezt a mesét egy Valentin napi mesepályázatra írtam, tehát valamilyen módon meg kellett jeleníteni benne magát a szerelmet is. Nekem így sikerült...

 

 Bombicz Judit - A fenyves csendjében

 

 

Februárban az erdőben nem volt akkora élet, mint a melegebb hónapokban. Minden állat, tündér, manó kicsit belassult. Tudták, hogy az erejükkel okosan kell gazdálkodniuk.

A hó vastag takaróként simult a földre, az ágak is roskadoztak súlya alatt. Minden lépés puha és nesztelen volt. Az állatok ilyenkor közelebb húzódtak egymáshoz, a tündérek ritkábban szárnyaltak, a manók pedig sokkal több időt töltöttek otthonukban, a tűz mellett.

A fenyves mélyén, egy öreg tölgy tövében, egy apró kunyhóban lakott Zuzmó, az erdei manó. Zuzmó nem volt bőbeszédű, de hatalmas szíve volt, és mindig észrevette az apró dolgokat: hol roppan meg a jég a patak szélén, melyik nyúl hagyta el a hóban az elemózsiája felét, és mikor kell egy kis plusz tűzifát vinni annak, aki egyedül él. Segített mindenkinek, akinek csak tudott.

Nem messze tőle, egy hóval borított tisztás felett lebegett Hópihe, a tündér. Télen nem sok tündér maradt ébren az erdőben, de ő szerette ezt az időszakot. A csendet, a nagy fehérséget, azt, ahogy a világ összehúzza magát, hogy ne fázzon.

Zuzmó és Hópihe már az első hóesés óta ismerték egymást. Nem volt köztük fogadalom, sem nagy ígéret. Csak megszokás. Jóleső, meleg megszokás. Nagyon szerették egymás társaságát és minél több időt szerettek volna együtt tölteni.

Reggelenként Zuzmó végig ment a fenyvesen, és megnézte, minden rendben van-e. Morzsa, a kis pocok ilyenkor mindig előbújt a hó alól.

– Hideg van – cincogta.

– Február van, természetes, hogy hideg van – felelte Zuzmó, és egy darabka száraz kenyeret adott Morzsa aprócska mancsába.

A tisztásnál Bagoly néni üldögélt az ágon, tollát felborzolva.

– Ma tiszta az ég – mondta. – Éjjel sok csillag lesz.

Zuzmó bólintott. Tudta, hogy Hópihe szereti a csillagos estéket.

Délután, amikor a nap már csak halványan derengett, Zuzmó két bögrével indult a tisztás felé. Egyet magának vitt, egyet Hópihének. A tündér, amikor meglátta, azonnal leereszkedett, szárnyáról apró hópelyhek hullottak alá.

– Fázol? – kérdezte Zuzmó.

– Egy kicsit. Talán kevésbé, mint tegnap – mosolygott Hópihe.

Ahogy múltak a napok, a tisztás napi találkahellyé vált. Nem beszéltek sokat, hiszen a szeretetet szavak nélkül is érteni lehet. Ott volt a forró tea gőzében, Zuzmó sáljában, amit észrevétlenül Hópihe vállára terített, és abban, ahogy a tündér csillogó szárnya néha hozzáért a manó kabátjához.

Valentin nap estéjén újra havazni kezdett, s a világ teljesen elcsendesedett.

– Ne menj még! – mondta Zuzmó. – Gyere be hozzám a kunyhóba, ott jó meleg van.

Hópihe nem kérdezte, hogy miért ne menjen, csak némán bólintott, majd megfogta Zuzmó kis kezét, s egymás mellett elindultak a manó kunyhója felé.

Bagoly néni elégedetten figyelte őket a havas ágról.

– A télnek is kell egy kis melegség, ahogy a ti szíveteknek is – huhogta halkan.

És miközben odakint február tette a dolgát, a manólakban egy kis manó és egy apró tündér kéz a kézben ültek egymás mellett, s mosolyogva bámulták a kandallóban pattogó tűz narancsszínű lángjait. Nem azért, mert kerestek benne valamit, hanem azért, mert végre megtalálták egymást.

A hó pedig tovább hullott a csendes erdőre, mintha mindent be akarna takarni.