SZEMÉLYES MESÉK - A manók tava

 Ismét egy olyan mesét hoztam, ami a nyereményjátékom egyik nyertesének készült.
Jó szórakozást hozzá! 

 

Bombicz Judit - A manók tava

 

 

A Varázserdő ezen a télen vastag hóbundát vett magára. Olyan puhát, amibe jó volt belesüppedni. A fák ágain hókupacok üldögéltek, a bokrok tövében, a fehér takaró alatt titkos ösvények kanyarogtak, és minden olyan volt, mintha az erdő figyelne.

A fák között beszűrődő fényben három testvér érkezett meg az ösvény elejére. A nagyobbak, Vanda és Nóra már ügyesen lépkedtek a magas hóban, néha egymásra nézve, mintha egyszerre jutna eszükbe ugyanaz a gondolat. Ez nem volt véletlen, hiszen ikrek voltak. A legkisebb, Borika viszont meg-megállt, mert számára még minden érdekes volt. Egy különösen kanyargós bot, egy hó alól kikandikáló kő, egy lábnyom, ami akár egy mesebeli lényé is lehetett.

– Ez a nyom biztosan arra vezet – mondta határozottan, és már indult is.

Az erdő hamar reagált a látogatókra. Egy szarvas lépett ki a fák közül, komoly tekintettel, mintha ő lenne a környék egyik őre. Később egy róka is csatlakozott hozzá, aki pontosan tudta, merre vezet az ösvény. A magasban pedig egy bagoly suhant, figyelve arra, hogy mindenki együtt maradjon, senki ne térjen le a járt útról.

A lányok először csodálkoztak a hozzájuk szegődő állatokon. Élvezték, hogy nem félnek tőlük, sőt, mintha kísérnék őket valahová. A testvérek séta közben beszélgettek, nevetgéltek, néha dalra fakadtak. Az erdő nem bánta – sőt, mintha a fák is ritmusra hajladoztak volna.

Vandus meg-megállt rajzolni az ujjával a hóba. Köröket, csillagokat, különös jeleket, amik akár az égbolt térképei is lehettek volna. Nonó halkan forgott egyet-kettőt, mintha a dallam, amit hallott, a hó alól is hallatszana. Boresz pedig minden állatot megszólított, és egyáltalán nem lepődött meg, amikor azok válaszul közelebb léptek hozzá.

Már egy ideje sétáltak szelíd kísérőikkel, de csak havas növényeket és az őket figyelő állatokat látták. Nem sokkal később azonban kis gombaházak tűntek fel a fák között. Piros kalapjukat hó fedte, az ablakokban meleg fény világított. A gombaházak körül apró kunyhók is sorakoztak, faajtóval, kicsi lépcsőkkel, mintha apró manólábakhoz készültek volna.

 – Végre megjöttetek! – mondták az otthonaikból előbújó erdei manók.

Volt köztük kerek arcú, szemüveges, hosszú szakállú és egészen apró is. Egyikük épp egy üst fölé hajolt, amiből csodálatos illat szállt fel: valami fűszeres, meleg ételt készített, amitől mindenkinek azonnal megkordult a gyomra. Egy másik manó kunyhójának ajtaját díszítette éppen. A harmadik rajzokat nézegetett, amiket a falu manógyerekei hagytak ott korábban.

– Ma ünnep van – mondták. – A tó téli ünnepe.

A manók közrefogták a kislányokat és elvitték őket magukkal az erdei tóhoz, ami nem volt messze. A felszínén vékony jég csillogott, alatta tiszta víz fodrozódott. Az egész hely nyugalmat árasztott. A parton egy kedves boszorkány üldögélt vastag kendőbe bugyolálva, és fahéj illatú teát kevergetett.

 – Gyertek csak, gyertek – mosolygott a kislányokra. – Télen is jó a tóparton lenni, nem csak nyáron. A téli csendben a tó figyel és emlékezik. Ha figyelmesen nézitek a jeget, megláthatjátok, mi történt itt az elmúlt időben.

A manók körbeülték a tavat, az állatok is közelebb húzódtak. Vandus, Nonó és Boresz leültek egy kidőlt fatörzsre és kíváncsian várták, mit fognak látni. A boszorkány csettintett egyet, és a tó jege lassan felragyogott. Nem volt látványos tűzijáték, csak lágy fény borította el az egész környéket.

A tó felett hirtelen képek jelentek meg. Nyári pancsolás, manók bukfencezése, nevetés, rajzolás a parton, mesélés, zene, fürdés, hosszú séták. A tó megmutatta mindazt, ami az elmúlt időszakban történt, s ami talán a jövőben is történni fog. Megmutatta mindenkinek azokat a dolgokat, amiket annyira szeretett.

Az erdőben hideg volt, s a kislányok közelebb húzódtak, hogy melegítsék egymást. Mindhárman nagyon boldogok voltak. Úgy érezték, ez pont az a helyzet, amikor nem kell semmit mondani, mert minden a helyén van. Fogták egymás kezét és mosolyogva nézték a képeket, mintha csak egy filmvetítésen lennének.

Aztán a fény lassan halványulni kezdett, a képek eltűntek. A manók felpattantak helyükről, s a kondérok köré álltak, ahol meleg ételt osztottak. Volt ott mindenféle. Fűszeres chilisbab, gőzölgő brokkolikrémleves, s valami olyan finom tésztaétel, ami még a legmogorvább embert is megmosolyogtatná. Az étkezés után a boszorkány mesét mesélt, a manók énekeltek, az állatok pedig békésen pihentek körülöttük.

– Ugye visszajöttök nyáron? – kérdezte hirtelen az egyik manólány.

– Igen! Ha szeretnétek, visszajövünk! – mondták a lányok egyszerre. – De akkor jó nagyot fogunk együtt pancsolni ebben a csodás tóban.

A tó jege erre megcsillant, mintha csak beleegyezésül kacsintott volna.

Sajnos azonban minden jónak vége lesz egyszer, így ennek a napnak is. Amikor a lányok elköszöntek új barátaiktól és hazafelé indultak, az erdő csendesen vezette őket. Csak a hazafelé vezető ösvényen adott szabad utat, hogy a gyerekek még véletlenül se tévedjenek el. Mögöttük a hó betakarta a lábnyomokat, de ennek a napnak a története ott maradt bennük és az erdő minden lakójában.

Mert vannak mesék, amik nem azért fontosak, mert történik bennük valami nagy varázslat, hanem mert jó általuk álmodozni, miattuk új utakat keresni, és ezek a mesék mindig várnak azokra, akik szeretnének elmerülni bennük. 

 

A mesét akár hangosmeseként is hallgathatjátok Tündérlány előadásában (olvasás közben is) itt: