SZEMÉLYES MESÉK - Az eltűnt harang

 Sok követőm tudja már, hogy nem csak gyerekek számára szoktam személyre szóló meséket írni, hanem felnőtteknek is. Nem is hinnétek, hány olyan felnőtt kapott már mesét tőlem, akinek ez volt a vágya. 

A most olvasható történetet is egy felnőtt férfinak írtam, melynek ő a főszereplője!

Jó szórakozást hozzá!

 

 

Bombicz Judit - Az eltűnt harang

  

 

Egy téli reggel Oszi úgy döntött, kimegy az erdei horgásztóhoz. Valójában nem is horgászni akart, csak egy kicsit feltöltődni a természetben. Amikor odaért, csak leült a tó mellé egy kidőlt fatörzsre, mert ezen a helyen mindig könnyebb volt gondolkodni.

A tó vize befagyott, egyre vastagabb jeget hizlalt. A hideg levegő kimondottan jól esett neki. Telefonján bekapcsolta kedvenc zenei listáját, fülébe dugta fülhallgatóját és csak bámulta a csillogó jeget. Mellette a termoszban ott volt a forró húsleves, amit Angéla csak biztos, ami biztos felkiáltással adott a kezébe.

Oszi épp azon tűnődött, vajon Sanci, a cicájuk most megint melyik párnát sajátította ki, amikor valaki finoman megkocogtatta a csizmáját.

Egy apró manó állt ott. Nem volt túl magas, azonban annál határozottabban nézte őt.

    – Szervusz, Oszi! – mondta. – Nagyon vártuk, hogy megérkezz!

– Persze – sóhajtott Oszi. – Megint ti és már megint engem? Miért?

Zöldi, a manó elmosolyodott.

– Azért, mert te ismersz minket és figyelsz ránk. És mert nem zavarsz el senkit, ha segítséget kér.

– Igazad van, tényleg képtelen vagyok nemet mondani a segítségkérésekre – nevette el magát a férfi. – Na, mondd, miben segíthetek nektek?

Zöldi gyorsan elmondta, hogy baj van a manók falujában. Gyorsan megnyugtatta Oszit, hogy most nem kell szerelni semmit, viszont meg kell keresni egy fontos dolgot, amit nem találnak sehol.

Eltűnt a falu szíve, a Téli Harang, amit minden évben egyszer megkongatnak, amikor az első igazi, már megmaradó hó megérkezik. Ha a harang nem szólal meg, a tél túl hosszú lesz, az emberek kedvetlenebbek, a manók pedig elfelejtik, mit jelent a vidámság.

– De miért megint én? – kérdezte Oszi.

– Mert te érted az embereket is, a manókat is – felelte a Zöldi. – Ráadásul még azt is érted, hogy mi van valakinek a hallgatása mögött. Szóval arra jutottunk, te kellesz ahhoz, hogy rájöjjünk a titok nyitjára.

– Rendben, menjünk! Ennyit az egyedüllétről és a pihenésről…

Az ösvényt, amin elindultak, soha, senki nem láthatta, csak az, akinek a manók megmutatták. A fák ágai alatt apró fények vezették őket, mintha csillagok hullottak volna a földre. A manófalu a domb mögött bújt meg. Apró kis kunyhók álltak az ösvény két oldalán. Kék füst szállt fel a kéményekből, és a nagy tér közepén ott árválkodott az üres harangállvány.

    A manók reménykedve köszöntötték Oszit, akit már jó ideje ismertek, s akiben feltétel nélkül mindannyian megbíztak.

– Nem tudjuk, hogy elvitte-e valaki a harangot, mert senki nem látott semmit – mondta a falu vezetője. – Egyszerűen csak… eltűnt. És azóta mindenki gyanakszik mindenkire.

Oszi körbenézett, gondolkodott. Bár tényleg hiányzott a helyéről a harang, amire szükségük lett volna, mégis egyetlen igazán fontos dolog volt, ami eltűnt a faluból. A bizalom egymás iránt.

Oszi leült a tér közepére.

– Meséljetek – mondta. – Ki mit gondol, mi történt?

Egymás szavába vágva, egyszerre kezdtek el beszélni. Félelmek, régi sértődések, félreértett mondatok kerültek elő. Oszi nem okoskodott, csak hallgatta őket.

Végül csendre intett mindenkit és megszólalt:

– Lehet, hogy a harang nem elveszett, csak elbújt, vagy valaki elbújtatta. Amikor az emberek, esetleg manók már nem figyelnek egymásra, a fontos dolgok gyakran eltűnnek a szemünk elől.

   Egy kis manólány ekkor felállt és könnyes szemekkel nézett körbe.

– Én vittem el – mondta. – Nagyon fájt, hogy az utóbbi időben nem igazán törődtetek egymással. Mindenki csak a saját dolgával foglalkozott, elfelejtettétek, mit jelent a közösség. Elfelejtettétek, mit jelent, ha egymásnak segítünk és szeretjük a másikat. Arra gondoltam, hogy ha a harang eltűnik, akkor legalább eszetekbe jut a saját kis problémáitok elé helyezni az egész közösséget.  Gyertek, megmutatom, hová rejtettem a harangot!

   A manók csodálkozva, Oszi pedig elégedetten követte a kis manólányt. A harang egy takaró alatt volt, egy kunyhó mögötti fészerben.

   Amikor visszakerült a helyére, a manók kérésére Oszi meg is húzta a kötelet, s a harang azonnal megcsendült. A hang szétterült az erdőben, hogy tudassa mindenkivel, megérkezett a valódi tél.

Ezután Oszi elbúcsúzott és elégedetten elindult vissza a tó felé. Zöldi is elkísérte barátját, s az úton a manó csak ennyit mondott:

   – Ha jobban belegondolunk, nem is kellett megjavítani semmit, mégis sokat segítettél.

– Szerinted mit csináltam? – kérdezte Oszi.

– Emlékeztetted őket arra, hogyan kell együtt lenni. Úgy látszik, erre volt most a legnagyobb szükség. Nagyon köszönöm, hogy segítettél erre rájönnünk!

A tónál Zöldi és Oszi kezet fogtak, majd elbúcsúztak egymástól. A férfi magához vette holmiját és sietősen haza indult. Otthon Angéla már nagyon várta.

– Ma kicsit tovább voltál – mondta mosolyogva.

– Igen, valóban. Elveszett harangot kerestem – felelte Oszi mosolyogva, majd magához ölelte a lányt.

Sanci gazdája lábához dörgölőzött. Oszi pedig arra gondolt, nem kell mindig, mindent megjavítani ahhoz, hogy működni tudjon. Néha elég csak segítőkész, jó embernek lenni, s ott lenni támaszként a másik mellett.

 

 A mesét akár hangosmeseként is hallgathatjátok Tündérlány előadásában 
(olvasás közben is) itt: