Szeretném beavatni a kedves olvasót egy különleges híd és a körülette élő emberek történetébe. Természetesen a híd is, az emberek is a fantáziám szüleményei, s mindegyikük nagyon közel áll hozzám.
Kellemes olvasást kívánok az 1. részhez!
Bombicz Judit - A híd
1. rész
Minden évben egyszer, tavasszal, a híd életre kelt. A helyiek ilyenkor összegyűltek a közelében, hogy megünnepeljék a Híd Ünnepét. Ez a nap különleges volt, mert a legenda szerint az építmény ilyenkor képes volt varázslatos dolgokra. Az emberek kívánságokat suttogtak köveinek, remélve, hogy azok valóra válnak.
Anna már gyerekkora óta részt vett ezen az ünnepen. Most, húsz évvel később, visszatért a városba, hogy újra átélje ezt a különleges napot. Ahogy a híd felé sétált, érezte a múlt emlékeinek súlyát és a jövő reményeit.
A régi házak között kanyargó, kövekkel kirakott utcákon lépkedett. A levegő enyhén hűvös volt, de már érződött benne a tavasz ígérete. A fák rügyeket bontottak, a folyó partján az orgonabokrok is kivirágoztak, és az ablakpárkányokon újra megjelentek az agyagcserepekbe ültetett muskátlik. Anna cipője alatt meg-megcsikordult a kavics, ahogy lassan haladt a híd felé, miközben minden lépés egy kicsit mélyebbre vitte emlékei közé.
A tér sarkán, egy omladozó kőkerítés tövében ismerős alak ült. Egy idős asszony volt az, fonott kosárral a lába mellett, melyből virágfüzérek lógtak ki.
– Anna? – kérdezte halkan, rekedt hangon.
A lány megállt. Az arc ismerős volt, de az idő mély ráncokat rajzolt rá.
– Eliza néni? Maga az?
A nő elmosolyodott, és megszorította Anna kezét.
– A híd nem engedi, hogy elmenjek. Minden évben itt kell lennem. Amióta elmentél, azóta várom, hogy újra meglássalak.
Anna összezavarodva nézett rá.
– Emlékszem... gyerekként mindig maga fonta a koszorút, amit a fejünkre tettünk.
– És te mindig pipacsot kértél, még akkor is, ha nem volt szezonja – nevetett az asszony, majd arca elkomorodott. – Tudod, van, amit nem lehet elfelejteni. Van, amit a híd is őriz.
A lány szeme végigsiklott az asszony arcán, aztán a hídra pillantott. Úgy érezte, mintha valami régi történet arra várna, hogy újra elmondják. Elköszönt és tovább indult.
Ahogy a híd felé sétált, minden lépésnél egy régi emléket idézett fel. Itt tanult meg biciklizni, ott kapott először csókot, és ezen a ponton állt meg mindig apjával, hogy a vízben úszó halakat nézzék. Minden kő mesélt valamit, minden repedés titkokat rejtett.
De volt egy emlék, amit régóta elzárt magában. Egy kisfiú emléke, aki egyszer a híd korlátján ült, lábait lógatva a mélység fölött. Ő volt Áron, a testvére. Egy nyári napon eltűnt, s csak a biciklije került elő a híd alól. A folyó nem adta vissza őt. A hivatalos jelentés balesetet említett, de Anna mindig is érezte, hogy több van mögötte. Mintha a híd magának akarta volna a kisfiút.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése