Bombicz Judit - A híd
3. rész
Reggel a vendégház ablakából kinézve Anna úgy érezte, az éjszaka eseménye csupán csak álom volt. Mégis, amikor lenézett az éjjeliszekrényre, ott volt a kavics. Rajta a rajz – gyermeki vonalakkal, de mégis ismerős stílusban. Áron rajzolt így. Mindig apró, kerek napokat festett, és a karok túlságosan hosszúak voltak.
Anna kabátzsebébe csúsztatta a követ. Ma nem volt ünnepség, de a híd hívása nem csitult. Úgy érezte, vissza kell mennie – nem csupán emlékezni, hanem keresni valamit. Vagy valakit.
Ahogy közeledett, az öreg férfi már ott volt a hídnál, ugyanott, ahol tegnap is. A tekintete most nem volt barátságos, inkább olyan, mintha kérdőre vonná őt.
– Találkoztál vele, igaz?
Anna megdermedt. A férfi hangja most mélyebben zengett, mintha a kövekből szólt volna.
– Kivel?
– Azzal, aki már nincs. De mégsem ment el.
Anna lassan bólintott.
– Áron. Az öcsém. Itt volt. A hídon.
A férfi elmosolyodott, de a mosoly mögött fáradtság volt.
– Ez a híd nem csak emlékeket köt össze, hanem idősíkokat is. És néha... lelkeket. Megmutatja azokat, akik nem tudnak továbbmenni.
Anna közelebb lépett.
– Maga kicsoda?
A férfi a híd felé nézett. Megszólalt, de nem a kérdésre válaszolt.
– Egykoron én is kívántam. A fiamat kerestem, akit a folyó elvitt. Minden évben visszajöttem, aztán egyszer csak... hallani kezdtem őt. Nem a nevemet mondta, nem is kiáltott – csak jelen volt. A híd megtartotta őt, de nem úgy, ahogy reméltem.
– Maga azt akarja mondani, hogy a híd fogva tartja azokat, akikre túl erősen gondolunk?
– Nem. A híd csak tükör. Megmutatja, amit nem merünk látni. És néha... ajtóvá válik.
Aznap este Anna nem tért vissza a vendégházba. Ott maradt a híd közelében, a fák alatt, köpenyébe burkolódzva. A város fényei távolinak tűntek, az éjszaka sötétje pedig áthatolhatatlannak.
Éjfél körül újra felhangzott a suttogás.
– Anna... gyere.
Ezúttal nem habozott. Felment a hídra, melynek közepén egy alak állt. Nem gyerek volt – egy fiatal férfi, akinek vonásai félig ismerősek voltak. A haj színe, a szeme formája... mintha Áron lett volna, csak felnőttként.
– Áron? – kérdezte remegő hangon.
Az alak bólintott, de nem lépett közelebb.
– Én vagyok, vagyis aki lehettem volna, ha maradhattam volna.
Anna szíve hevesen vert.
– Akkor mi történt? Miért... miért mentél el?
A fiú elmosolyodott, de tekintete szomorú maradt.
– A híd hívott. Ahogy most téged is. Vannak kívánságok, Anna, amik nem kívánságok. Hanem kérdések. Keresések. És ha elég erősen kérdezed őket, a híd válaszol – de nem mindig úgy, ahogy szeretnéd.
– Visszajöhetsz?
A fiú megrázta a fejét.
– Már nem. Az idő nem engedi. De.… te dönthetsz, hogy tovább mész, vagy itt maradsz, és őrzöd az emlékeket.
A híd alatt felmorajlott a folyó. Anna úgy érezte, az egész világ az ő döntésre vár. A fiú lassan hátrálni kezdett, s egy kapu formálódott mögötte a ködben – mintha a híd kőívéből nyílt volna.
Mielőtt eltűnt volna, még egyszer visszafordult.
– Köszönöm, hogy nem felejtettél el, hogy megőriztél a szívedben.
Egy pillanat múlva pedig eltűnt.
Anna sokáig állt mozdulatlanul. Aztán lehajolt, és ujjával megérintette a kavicsot, amit előző este talált a korláton. A rajz most más volt: két alak egymás mellett állt, de most már csak az egyik nyúlt a másik keze után. A másik már… elengedte.
És ez így volt rendjén.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése