ONLINE TÖRTÉNETEK - A híd (2. rész)

 

 Bombicz Judit - A híd

2. rész

  

 

 

Az ünnep napján a híd körül virágokat helyeztek el, és a helyiek énekelve és táncolva vigadtak. A levegő megtelt orgonaillatú koszorúkkal, piték és sült almák illatával, s a szellő a távolból egy citera hangját hozta. Egy csodás dallamot, ami mintha maga is a folyó ritmusát utánozná.

Anna is csatlakozott a mulatozókhoz, de gondolatai gyakran visszatértek Áronhoz. A testvére csak nyolcéves volt, amikor eltűnt. Az a nap máig élénken élt benne. A nevetésük a víz fölött, a szél játszadozása a híd korlátja mellett, aztán... csend. Egyetlen perc volt csupán, míg hátat fordított, és mire visszanézett, Áron már nem volt ott.

Sosem találták meg. A hatóságok lezárták az ügyet, a város lakói pedig megtanultak csendben emlékezni. De Anna szívében ott maradt egy kérdés: vajon a híd vette el tőle a testvérét?

Az est leszálltával, amikor a nap utolsó sugarai aranyfénybe vonták a hidat, az emberek sorba álltak, hogy elmondják kívánságaikat. Egyesek térdre ereszkedtek, mások csak suttogtak a levegőbe. Anna türelmesen várt, majd, amikor rá került a sor, lehajolt, és tenyerét a hideg kövekre helyezte. A kő sima volt, de mintha belsejében finom rezgés futott volna végig, mint egy alig hallható hang.

Suttogott egy kívánságot, amelyet csak a híd és ő ismert. Azt kívánta, hogy találjon békét és boldogságot az életében, és hogy azok a sebek, amelyeket a múlt hagyott, begyógyuljanak.

Ahogy felnézett, egy idős férfi állt mellette. Az öreg szemeiben bölcsesség és kedvesség csillogott.

– Ez a híd mindig is különleges volt – mondta halkan az öreg. – Az emberek kívánságai és reményei szövik át a köveit. Amit ma itt hagysz, az részévé válik ennek a helynek.

Anna bólintott, de a férfi tekintetében volt valami, ami nem hagyta nyugodni.

– Maga is elmondta már a kívánságát?

Az öreg elmosolyodott.

– Én már nem kívánok. Én csak hallgatok.

– Mit hallgat?

– A kövek suttogását. A kívánságokat, amiket a folyó magával vitt. Azokat, amiket a híd nem teljesített.

Anna arca elsápadt.

– Vannak olyanok?

Az öreg bólintott.

– Némelyik kívánság túl nehéz. Némelyik túl későn jön. És van, amelyik... inkább válaszokat keres valamire.

Szavai nyomán a levegő mintha megdermedt volna, a folyó halk morajlása felerősödött, mintha egyetértene az öreggel.

Aznap éjjel Anna nem tudott aludni. Egy régi vendégházban szállt meg, a folyóra néző kis tetőtéri szobában. A falak vékonyak voltak, minden apró nesz behallatszott: az utcán járó autók fékezése, a macskák neszezése, a templomtorony harangjának távoli kondulása. Mégis, egyetlen hangra figyelt igazán: a víz hangjára. Úgy tűnt, mintha a folyó beszélne, mintha mondani akarna neki valamit.

Az éjszaka közepén, amikor az ég sötéten csillogott, hirtelen felébredt. A nevét hallotta, egészen halkan, mintha a szél suttogta volna:

– Anna...

Felült az ágyában. Újra hallotta a nevét, ezúttal közelebbről, de nem ijesztően – inkább hívogatóan. Kinyitotta az ablakot. A hídra nézett. Ott állt valaki.

Nem volt biztos benne, hogy álmodik-e, de úgy látta, a híd közepén, a holdfényben egy alak állt. Kicsi volt, vékony, mintha egy gyermek lett volna. A fejét félrebillentette, s mintha integetett volna felé. Anna szíve hangosan dobogott, és a testét különös érzés járta át – a felismerés és a félelem érzése.

Gyorsan felkapta kabátját és kisietett a házból.

Ahogy kilépett az éjszakába, a város némasága fogadta. A mulatozás nyomai még ott voltak – elszórt virágfüzérek, gyertyacsonkok –, de most mindenre csend borult. Anna a híd felé sietett, a kövek hűvösek voltak a talpa alatt. Amikor a közepére ért, az alak már nem volt ott, mintha csak szertefoszlott volna. De valami megmaradt: egy kavics, gondosan a híd korlátjára helyezve. Rajta egy gyermekrajz – egy híd, fölötte nap, alatta két alak kézen fogva. Az egyik kicsi, a másik nagyobb.

Anna térdre rogyott. Nem sírt, csak csendben nézte a kavicsot. Valaki üzent neki, és ő tudta, hogy ez csak a kezdet volt.