Bombicz Judit - Az első szerelem
2. rész
Julcsi a park egyik padján várta Terit, aki perceken belül meg is érkezett. A buszról leszállva rögtön a parkba sietett, hogy átadhassa a várva várt üzenetet barátnőjének. Még ő sem tudta, vajon testvére mit válaszolt Julcsi kérdésére, így nagyon kíváncsi volt rá, akárcsak barátnője. Amint odaért, máris a lány kezébe adta a többszörösen összehajtogatott papírlapot.
Julcsi először csak nézte a küldeményt, miközben szíve egyre hevesebben vert mellkasában az izgatottságtól. Vajon mi a válasz? Igen vagy nem? Nem merte szétnyitni a papírost.
- Gyerünk, nézd már meg! – kiáltott rá Teri, amitől a lány hirtelen majdnem infarktust kapott, annyira megijedt.
- Jól van, jól van! – dünnyögte még mindig kicsit lesokkolva. Remegő kezekkel hajtogatta szét a lapot, amire ennyi volt írva.
„Rendben, találkozzunk! Ezen a héten reggeles műszakban dolgozom, délután ráérek. Üzend meg a húgommal, hogy melyik nap, hánykor és hol találkozzunk. Ott foglak várni!
Üdv: Jocó”
Nos, nem lehetett volna azt mondani, hogy ebben a néhány szóban felfűtött érzelmek dúltak volna, de legalább pozitív válasz volt. Julcsi hitetlenkedve pillantott rá barátnőjére és csak ennyit mondott.
- Oké!
- Hogyhogy oké? Mi oké? Istenem, belőled is mindent harapófogóval kell kihúzni? Beszélj végre értelmesen!
Julcsi magyarázat helyett inkább átnyújtotta a papírlapot, hogy Teri is elolvashassa. A lány vigyorogva nézett Julcsira, majd megölelte, hiszen nagyon örült a fejleményeknek.
- Ugye megmondtam, hogy legyél bátor! Megérte! Igent kaptál, miközben nemre számítottál.
- Persze, igent kaptam, bár mindenféle lelkesedés nélküli igent.
- Ne légy telhetetlen! Ebből az igenből még bármi lehet.
- Igazad van. Kishitű vagyok és nincs önbizalmam Ennyi. Hoztál papírt és tollat? Akkor megírom a választ.
Teri elővarázsolta táskájából, ami kellett, Julcsi pedig gyorsan megírta, hogy két nap múlva találkozzanak a városban, a buszpályaudvaron, tanítás után.
Ezután vettek maguknak egy-egy üdítőt és a padon ülve átbeszélgettek egy-két órát. Amikor elváltak, Julcsi hazament néhány lépésre lévő otthonába. Bement a szobájába, újra elolvasta az üzenetet. Annak ellenére, hogy örült a pozitív válasznak, volt benne valami rossz érzés, amit nem tudott elhessegetni.
„Ki tudja – gondolta. – Lehet, hogy csak azért találkozik velem, hogy lekoptasson…”
Szerencsére azonban a fáradtság megtette hatását és elaludt végre. Ideje is volt, mert az a néhány óra gyorsan elrepült reggelig, s amikor megszólalt az ébresztőóra, hirtelen azt sem tudta, hol is van.
Nagy nehezen kimászott az ágyból, elintézte a reggeli rituálét, tízórait csomagolt, felkapta a táskáját és elindult az iskolába. Csak nagymamája volt otthon, a többiek dolgoztak, így beköszönt a szobájába és már rohant is a buszhoz, nehogy lekésse.
A suliban is alig tudott figyelni, folyton a levél és Jocó jártak az agyában, felváltva. Amennyire várta a találkozást, ugyanannyira félt is tőle, de már nagyon szerette volna látni azt, aki így megbolondította az érzéseit.
Eltelt ez a nap, s másnap a suliban szinte csak vánszorogtak a percek, pedig Julcsi legszívesebben hajtotta volna őket tovább. Valójában egy része szeretett volna már túl lenni a találkozón és végre megnyugodni. Egyszercsak eljött az utolsó óra vége is. Összepakolt és a többiekkel együtt elindult a buszpályaudvar felé. Amikor odaértek, a lány körbenézett, de sehol nem látta az ismerős alakot, így leült az egyik padra. Barátnője egy kicsit vele maradt, de aztán mennie kellett, hiszen indult a busz, amivel együtt utaztak haza minden nap a suliból.
Julcsi magányosan ücsörgött, amikor hirtelen árnyék vetődött rá, s ott állt előtte az, aki eddig csak álmaiban jelent meg számára. Felállt, elmosolyodott és automatikusan puszit adott a srác arcára.
- Szia, örülök, hogy eljöttél!
- Szia! Köszönöm, hogy hívtál. Mit csináljunk?
- Mit szólnál, ha kisétálnánk a Duna partra és leülnénk az egyik padra? Ott nyugodtan tudunk beszélgetni.
- Rendben, menjünk! Most te vagy a főnök – nevette el magát végre Jocó.
Elindultak egymás mellett, de mindketten nagyon vigyáztak, nehogy a másikhoz érjenek. Egyikük sem tudta, miért, de mégis ezt érezték helyesnek.
A Duna partján találtak egy kellemesen árnyas padot, ahonnan a vizet is szemmel tarthatták. Leültek egymás mellé, helyet hagyva kettejük között. Lényegében teret hagytak a másiknak, egyelőre jobb volt ez így.
Átbeszélgették a délutánt. Mindenféléről, ami az eszükbe jutott. Egyetlen témát kerültek mindketten. Kettejükről nem beszéltek. Julcsi a tizenöt évével még nagyon tapasztalatlan volt, így érthető, hogy nem akart kezdeményezni semmit. Jocó viszont négy évvel volt idősebb nála. Tizenkilenc évesen már túl volt néhány dolgon. Ő viszont nem akart kezdeményezni. A lány viszont ezt nem tudta, éppen a tapasztalatlanságának okán.
Közeledett az alkonyat, s nekik egyszerűen már nem volt miről beszélniük. Elfogyott minden téma, csak ültek egymás mellett csendben. Julcsi úgy érezte, kidobott idő volt a délután, jobb lett volna talán, ha hagyja az egészet és nem próbálkozik semmivel. Úgy érezte, egyáltalán nem érdekli a srácot, s talán az is inkább indulna már haza, hogy végre elfelejthesse ezt a napot.
- Mennünk kéne! – szólalt meg halkan Julcsi. – Hamarosan indul az utolsó buszod, ami közvetlen járat hozzátok. Jó lenne, ha elérnénk.
- Igazad van, jobb lesz, ha megyünk - válaszolta komoran Jocó.
Mindketten felálltak, s elindultak egymás mellett a buszpályaudvarra, de most valami ridegség költözött közéjük. Úgy érezték mindketten, mielőbb szeretnének véget vetni ennek a randevúnak.
Éppen elérték a buszt, amin elég sok volt az utas. Nem is ültek egymás mellé, mint két idegen, akik véletlenül egy autóbuszra szálltak. Julcsi hamarabb hazaért, csak kezével intett Jocó felé és szinte lerobbant az autóbuszról a megállóban. Mint a fuldokló, amikor végre a víz felszínére ér és újra oxigén önti el a tüdejét. Hátra sem nézett, csak elindult hazafelé. Most örült volna, ha messzebb laknak a buszmegállótól, akkor több ideje lett volna átgondolni, ami történt. Na, meg több ideje lett volna felkészülni arra is, ami otthon várta, hiszen nem szólt, hogy ezen a napon később ér majd haza. Szülei nem tudták merre jár, s egyre jobban aggódtak érte.
Amikor belépett az ajtón, anyukája azonnal nekiszegezte a kérdést.
- Julcsi, merre jártál? Annyira aggódtam miattad, azt hittem, valami bajod esett!
- Semmi bajom, Anya! – válaszolta a lány. – Randim volt egy sráccal, de nem sok értelme volt. Nem baj, ha inkább lefekszem?
- Természetesen nem baj, majd holnap megbeszéljük. Vacsorát sem kérsz?
- Nem, köszönöm! Inkább aludni szeretnék…
Ezzel elköszönt és a szobájába indult. Amíg vetkőzött, újra élte az egész délutánt, s végre eleredtek a könnyei is. A bánat, a csalódás könnyei voltak ezek. Úgy érezte, megcsalták az ösztönei, s csakis saját magának köszönheti azt, amit át kellett élnie ezen a napon.
Pizsamába öltözött és lefeküdt az ágyába. Párnáját még mindig áztatták a könnyei. Úgy érezte, ő nem kell senkinek, őt nem lehet szeretni.
„Talán soha
nem lesz senkim? Soha nem fogok kelleni senkinek?” morfondírozott magában, de
aztán elhessegette magától ezeket a gondolatokat, s végre sikerült álomtalan
álomba merülnie.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése