Bombicz Judit - Az első szerelem
6. rész
Kézen fogva elindultak vissza a Duna partra, ami Julcsi egyik kedvenc helye volt. Kicsi korától imádta nézni a vizet, ami mindig megnyugtatta, elvarázsolta. Sőt, már jó ideje túl volt az ötödik x-en, amikor még mindig ugyanezt érezte, ha nagy és élő vízfelület közelébe került.
Kerestek egy padot, amit még ért az őszi, egyre gyengülő napsütés. Megcsókolták egymást, majd Jocó magához ölelte a lányt. Nehezére esett belekezdeni a mondandójába. Tudta, hogy Julcsi is olyan szomorú lesz a hírtől, amennyire ő az volt már néhány napja. Egyszerűen nem tudta, hogyan mondja el a lánynak, amit ő már sajnos tudott. Julcsi megoldotta helyette.
- Vasárnap említettél valamit, amit el szeretnél mondani. Remélem, ma már megtudom, mi volt az?
- Persze, nem titok, csak nagyon nehéz belekezdenem.
Julcsi ettől nagyon megijedt. Rögtön az jutott eszébe, talán szakítani akar vele a fiú, vagy van neki más is. Még véletlenül sem gondolt másra, pedig rengeteg dolog lehetett volna. Lélegzetét visszafolytva figyelte a fiú minden rezdülését. Akarta is tudni, mi a helyzet és nem is akarta. Úgy érezte, szíve olyan hevesen ver az izgatottságtól és a szorongástól, hogy mások is hallják. Jocó végre összeszedte magát, nagy levegőt vett és belevágott.
- Múlt héten levelet kaptam. Olyan levelet, amivel nem lehet vitatkozni. Behívót kaptam a határőrséghez. Novemberben indulnom kell. Másfél év katonaság vár rám. Nem akarok menni, de muszáj…
Julcsi, mint ahogy egy kislánytól ez várható, először megkönnyebbült, hogy nem arról van szó, amitől ő tartott. Aztán elkezdett gondolkodni és végre megértette, hogy Jocó mit is mondott neki. Hiszen ez azt jelenti, hogy messze lesznek egymástól és ki tudja, mikor találkozhatnak majd. Egyik kétségbeesésből zuhant a másikba. Szemeiben már gyülekeztek a szomorúság könnyei, amikor végre ránézett a fiúra. Jocó, amint meglátta könnyes szemeit, mindenféle szó nélkül két kezébe fogta a lány arcát, s megcsókolta mindkét szemét, majd szorosan magához ölelte. Úgy ölelték egymást, mintha soha az életben nem akarnák elengedni a másikat.
Talán fél óra telhetett el így, hangtalan ölelésben. Julcsi addigra kisírta magát, s a fiú hagyta, nem vigasztalta. Tudta, hogy a feszültségnek ki kell jönnie a lányból, s utána talán könnyebben tudnak beszélni a dologról.
- Ez annyira igazságtalan! – szólalt meg Julcsi végre, amikor már tudott sírás nélkül is beszélni. – Épphogy megtaláltalak és máris elvesznek tőlem?
- Ne beszélj butaságokat! – mosolygott rá Jocó. Az ő hozzáállásán látszott, milyen nagy korkülönbség ebben az esetben a négy év, hiszen ő teljesen reálisan látta a dolgokat.
- Nem beszélek butaságokat, hiszen elvesznek tőlem. Nem? Ki tudja, mikor fogunk találkozni, miután bevonultál?
- Azért másfél év nem olyan hosszú idő ám. Ráadásul amikor hazaengednek, ahogy lepakoltam otthon, máris jövök hozzád! Ki sem bírnám, hogy ne lássalak, amikor csak lehet.
- Ígérd meg, hogy így lesz! Ígérd meg, hogy annyiszor jössz, ahányszor csak lehet!
- Ünnepélyesen megígérem! Ne félj, nem fogsz elveszíteni! Semmi más nem történik, csak másfél éven át a határt fogom védeni a társaimmal. Te is tudod, hogy ez nem választás kérdése. Meg kell tennem, mert kötelességem.
- Persze, hogy tudom, csak ettől olyan elveszettnek és kiszolgáltatottnak érzem magunkat. Na jó, megígérem, hogy nem fogok nyafogni! Erős leszek és nem viselkedem úgy, mint egy akaratos gyerek! – mondta már halványan mosolyogva a lány.
Jocó megkönnyebbült, mert sokkal rosszabb reakcióra számított. Természetesnek vette, hogy Julcsi elsírta magát, de titokban tartott egy jó adag hisztitől is. Szerencsére Julcsi nem volt egy hisztériás leányzó, úgyhogy ezt megúszta. Így neki is sokkal könnyebb volt elfogadni a megmásíthatatlant.
Egy óra múlva aztán muszáj volt elindulniuk, s megbeszélték, hogy a következő vasárnap is találkoznak. Julcsi eldöntötte, ha már így jártak, bemutatja Jocót a szüleinek. Nem akart titkolózni előttük, nem szeretett titokban találkozni azzal, aki jelenleg a világot jelentette neki. Úgyhogy a tervezettnél hamarabb kell megejteniük az össznépi bemutatkozást.
- Szeretnélek vasárnap bemutatni a szüleimnek! Azt szeretném, ha minden eltávozáskor úgy jöhetnél hozzám, hogy becsengetsz és bejössz hozzánk az ajtón. Nem pedig titokban akarok veled találkozni. Benne vagy?
- Nem számítottam rá, hogy ezt fogod mondani, de őszintén szólva örülök neki. Én sem szeretem a ferde utakat, ráadásul nagyon örülnék, ha a szüleid is elfogadnák, hogy együtt vagyunk. Úgyhogy igen, benne vagyok!
Nos, Jocót meggyőzni volt a legegyszerűbb, ezt Julcsi is tudta. A nagyobb ütközet otthon vár rá még ezen a héten, amikor megbeszéli ezt a szülőkkel, főleg Édesanyjával. Még jó, hogy Mami is ott lesz, aki támogatni fogja őt mindenben.
A pályaudvaron felszálltak egy autóbuszra, majd Jocó Julcsival együtt leszállt a megfelelő megállóban. Addig ott is maradtak, amíg a fiúnak is jött a járata. Így jobb volt, mert nem a buszon kellett elbúcsúzniuk egymástól. Ráadásul Jocó így még egy kis erőt is csepegtetett a lányba, hogy meg tudja vívni harcát a szülőkkel.
Ettől kezdve minden találkozásukkor ez volt a program. Julcsi kikísérte a megállóba szerelmét, s addig együtt voltak, ölelték, csókolták egymást, amíg meg nem érkezett az autóbusz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése