Bombicz Judit - Az első szerelem
10. rész
Amikor valamelyikük eltávozást kapott, a többi, bár irigykedve nézte, mégis jó utat és kellemes otthoni időtöltést kívánt a szerencsésnek. S alig várták, hogy végre rájuk is sor kerülhessen. Jocó szinte számolta a napokat, hogy mikor lesz újra ő a szerencsés, aki néhány napra megszabadul a körlettől, a sivár szobától, a laktanyától és mindentől, ami kötelező a kerítés mögött.
A levelek természetesen folyamatosan jöttek-mentek, heti rendszerességgel. Volt, hogy meg sem várták, hogy megérkezzen levelükre a válasz, máris írtak egy újabbat. Főleg Julcsi, hiszen vele sokkal több dolog történt a civil életében, mint Jocóval a sorkatonaság alatt. Neki eléggé egyhangúan teltek a napok. Ráadásul Julcsi imádott írni. Nem csak verseket, amik folyamatosan születtek a szerelem hatására, hanem leveleket is. Bármit, amiben betűk, szavak, mondatok voltak. De a versek voltak az ő menedéke. Ezekkel próbálta betölteni azt az űrt, amit Jocó hiánya okozott számára. Sokszor leültek anyukájával, hogy beszélgessenek valamiről, de végül Julcsi számára mindig barátja volt a téma. Lassan már olyan volt, mint a vasútnál a váltókezelő. Egyre simábban és észrevétlenebbül váltott át az éppen aktuális témáról, Jocóra. Anyukája már csak mosolygott ezen, s hagyta, hogy lánya kibeszélhesse magából fájdalmát, örömét, a híreket, amiket a fiútól kapott. Tudta, erre szüksége van ahhoz, hogy nyugodt és kiegyensúlyozott legyen az élete.
Végre egy nap újra örömhírrel teli levelet hozott a postás. Julcsi mosolyogva, a boldogságtól könnyes szemmel olvasta. Hétvégére Jocó ismét haza jöhet egy kicsit, s bár, csak egy napot tölthetnek együtt, azért az mégis több a semminél.
Találkozásuk ugyanúgy zajlott, mint eddig mindig. Julcsi részéről könnyes, nyakba ugrós köszöntés, míg Jocó részéről hatalmas mosoly, még hatalmasabb ölelés és szerelmes csók. Séta, beszélgetés, összebújás kettesben a kanapén. A család is már annyira hozzászokott a kettősükhöz, hogy senki nem zavarta őket, nem próbálták ellenőrizni sem, mit csinálnak. Tudták, hogy megbízhatnak Julcsiban is, Jocóban is, és ez így is volt jól. Ha az emberben megbíznak, ha nem gyanúsítják olyasmivel, amit nem követett el, akkor valószínűleg nem is fog késztetést érezni rá. Hiszen mindig az csábítja az embereket legjobban, ami tiltott, ami mások szerint elítélendő. Kár, hogy erre még mindig nem jöttek rá a felnőttek közül túl sokan.
Ez az együttlét nagyon rövidre sikerült, de erről egyikük sem tehetett. Másfél évig sajnos más mondta meg a fiúnak, hogy mit lehet és mit nem. S ezek ellen a parancsok ellen nem volt apelláta, azt kellett tennie, amit parancsba adtak.
Amikor visszautazott, egy-két napig Julcsi megint maga alatt volt, de aztán felvidították a barátok, és Jocó következő levele is. Megírta, hogy ha minden összejön, akkor húsvét hetében ismét hazajöhet, s talán kicsit több időre is, mint legutóbb. A lány boldogan olvasta a sorokat, s megnyugodott, hiszen hamarosan az ünnep is megérkezik majd.
Az idő pedig egyre gyorsabban telt. Julcsi szinte észre sem vette és máris benne jártak az áprilisban. Hónap eleje volt, amikor újra jött a menetrend szerinti levél a határról, de nem jó híreket hozott. Sajnos Jocó nem kapta meg a beígért eltávot. Valami közbejött és azt mondták neki, másik időpontban kaphatja csak meg. Julcsi kissé összeomlott, sírdogált egy-két órácskát, hiszen fájt a szíve, vágyott a fiú után.
Csabinak aztán ismét jött az ötlete, menjenek moziba, úgyis már nagyon régen voltak igazán együtt a többiekkel. Gondolta, kicsit elterelik megint Julcsi figyelmét és jól is fognak szórakozni. A moziban azon a héten egy Hurrikán című, 1979-es kalandfilmet vetítettek, erre kaptak csak jegyet, de nem bánták. A lényeg, hogy együtt legyen a banda.
Ácsorogtak a mozi kirakata előtt, hátukat a falnak vetve, s egymást ugratva beszélgettek. Bármiről, ami éppen az eszükbe jutott. Éppen Csabi magyarázott valamit Gabinak, amikor azt látták, hogy Julcsi arca falfehérré válik, teste megmerevedik és úgy néz az előttük elhúzó buszra, mint aki kísértetet látott.
- Mi van, Julcsi? – kérdezte hirtelen Gabi, barátnőjét. – Mi a fenét láttál?
- Gyerekek, ne nézzetek hülyének, de Jocót láttam ülni azon a buszon. Biztos vagyok benne, hogy ő volt!
- Hogy lett volna ő? Azt írta, hogy nem tud hazajönni, csak később. Nem? – kérdezte meglepődve Csabi is.
- Igen, azt írta, hogy nem tud az ünnepre hazajönni, de nem azt írta, hogy később jön, hanem hogy más időpontban engedik el. Tuti, hogy ő volt a buszon!
- Akkor most mit akarsz tenni?
- Tessék, itt a jegyem. Adjátok el, adjátok oda valakinek, teljesen mindegy, mit csináltok vele. Én rohanok haza!
- Normális vagy? Mégsem a szomszédban lakunk…
- Nem érdekel, mennyi időbe telik, de én megyek. Sőt, rohanok! – jegyezte meg Julcsi. Gyorsan elköszönt a többiektől és valóban felvette a nyúlcipőt.
Futni kezdett. Ő, aki mindig is utálta a futást, s aki akkor még nem tudta, hogy nagyon kéne vigyáznia a térdére, mert egy sérülés nagy bajt okozhatna neki, hiszen ahogy később ő is mondta, genetikailag selejtes, születési hibás volt a térde. Sajnos élete végéig az is marad.
A lényeg, hogy futott, ameddig csak bírta szusszal. De akkor sem állt meg pihenni, csak néhány percen át inkább sétált. Aztán újra futni kezdett, s a végén olyan gyorsan otthon találta magát, hogy még ő maga is meglepődött ezen. Valóban nagyon utálta, ha futnia kellett, de most csak Jocó lebegett a szeme előtt, s ez adrenalinnal töltötte el minden kis porcikáját.
Otthon aztán szinte berobbant a bejárati ajtón. Anyukája az ijedtségtől hirtelen felkiáltott a konyhában, de ez sem érdekelte, hiszen az asztal melletti széken ott ült az, aki már annyira hiányzott neki. Jocó meglepetten, de nagyon boldogan nézte barátnőjét, miközben az nem tudott megszólalni sem, hiszen a hosszú futás után alig kapott levegőt.
Megvárták, amíg Julcsi végre kilihegi magát, miközben már fülig ért a szája.
- Tudtam, tudtam, tudtam! – szólalt meg végre. – A mozi előtt álltunk és láttalak a buszon ülni. Azonnal ott hagytam mindenkit és rohantam haza.
- Jesszusom, te a mozitól végig futottál miattam? – kérdezte megdöbbenve Jocó.
- Persze. Na, nem egyfolytában, néha sétáltam néhány percet, hogy levegőt is kapjak. De megérte! – vigyorgott a fiúra Julcsi.
Jocó felállt és végre magához ölelte a lányt. Anya csak mosolygott, csóválta a fejét és az a mondás zümmögött a gondolataiban, amit oly sokszor hallott ő is régen a felnőttektől. Fiatalság, bolondság…
Később aztán Jocó végre elmondta, hogy őt is meglepte, amikor reggel hívatta a felettese és átadta neki az eltávos igazolását. Ráadásul az ünnepeket is itthon töltheti, így húsvét utáni kedd reggel indul vissza a laktanyába.
Csütörtöki nap volt, amikor mindez megesett, s amíg Jocó eltávon volt, addig minden nap találkozott a két fiatal. Amikor Julcsi mosogatott, a fiú odaállt mellé és segített neki. Amit lehetett, együtt csináltak, hiszen ez volt a leglényegesebb. Együtt lenni a másikkal.
Amikor vége lett a húsvétnak, s Jocó ismét visszautazott a laktanyába, Julcsi végre nem itatta az egereket, hanem boldog volt, hogy ennyi időt kaptak együtt, ennyire váratlanul. Inkább várta a fiú levelét, s a következő találkozást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése