ONLINE TÖRTÉNETEK - Az első szerelem 8. rész

 Bombicz Judit - Az első szerelem

 8. rész

   A következő héten Jocó betartotta a szavát és megérkezett. Nem csak heti egyszer találkoztak, hiszen rohant az idő, s egyre közelebb kerültek a bevonulás időpontjához. Még Julcsi apja is belátta, hogy engedékenyebbnek kell lennie, ha nem akarja, hogy lánya minden nap az egereket itassa. Így is elég nehéz volt a lánynak, hiszen szabályosan strigulázta az eltelt napokat és legszívesebben megállította volna az idő kérlelhetetlenül őrlő kerekét, amely nem akart megállni. Sem kérésre, sem sírásra. Annyi időt töltöttek együtt, amennyit csak tudtak. Julcsinak iskolába kellett járnia, így nem voltak annyi időt együtt, mint amennyit szerettek volna.

Mindketten úgy érezték, mintha csak kettőt pislogtak volna, s már el is jött az idő, az utolsó találkozás, mielőtt Jocó a határőrség kötelékébe lépett volna. Az utolsó randin egy papírlapot adott át Julcsinak, de megígértette vele, hogy csak akkor fogja elolvasni, amikor már egyedül lesz. A lány megígérte, annak ellenére, hogy azonnal elolvasta volna szíve szerint.

- Ígérd meg, hogy írsz, amikor csak lehet! Ugye megígéred? – suttogta kétségbeesetten Julcsi, amikor már a buszmegállóban várták a fiú járatát.

- Természetesen úgy lesz! Hidd el, nagyon fogsz nekem hiányozni és alig várom, hogy újra veled lehessek! – suttogta Jocó a lány fülébe, amitől az megborzongott és még jobban a karjaiba, az ölelésébe bújt.

Az idő azonban tényleg nem állt meg. Megérkezett az autóbusz és Julcsi úgy érezte, nem csak a szerelmét, de a szívét is elvitte magával arra az útra, amire most Jocó elindult.

Julcsi napokig nem volt képes mosolyogni. Beszélni sem nagyon akart, csak magában akart lenni. Egyedül a szobában, nyalogatni a lelki sebeket, amiket Jocó távolléte okozott benne.

A kiképzés ideje alatt csak levelet válthattak, találkozni nem lehetett. A levelek azonban minden  héten jöttek és mentek. Minden levél arról árulkodott, mennyire szereti egymást a két fiatal. Ha egy kívülálló elolvasta volna, talán azt mondta volna, hogy mézédesen csöpögős a szövege mindegyiknek, de végül is a szerelem erről is szól. Arról, hogy mennyire hiányzik az a másik, aki távol van. Az ember leírja, hogy alig várja, hogy újra együtt legyenek, biztosítják egymást arról, mennyire szeretik a másikat. Ez így természetes, ha szerelmes valaki, főleg, ha az első édes szerelmet éli át olyannal, aki viszont szereti. Julcsi, bár nagyon szomorú és elveszett volt Jocó miatt, mégis repkedni tudott volna, amikor a postaládából előkerült a fiú újabb levele. Esténként pedig újra olvasta az addig kapottakat és elővette azt a papírlapot, amit Jocó az utolsó találkozásuk napján nyomott a kezébe. S ez a papírlap egy verset rejtett, amit a fiú Julcsihoz írt. Néhány helyen kissé elmosódottak voltak már a betűk, mert a lány könnyei áztatták a papírlapot, miközben mosolyogva olvasta a leírt szavakat. Ez olyan tudathasadásos állapot volt, hiszen az egyik része boldog volt az olvasottaktól, a másik része meg világvégi állapotban a hiányérzettől. Elég nehéz volt az érzelmeit kezelni, de hát ezt is meg kellett tanulnia. Sokszor bújt sírva anyukájához, aki szeretettel ölelte át és simogatta a haját közben. Ő tudta, bármit mondana, úgysem használna, inkább a szeretetét mutatta lánya felé.

- Anya, én nem tudtam, hogy a szerelem ennyire tud fájni… - hüppögte egy alkalommal.

- Kicsim, nem a szerelem az, ami fáj. A szerelem boldogságot ad. A hiányérzet az, ami a fájdalmat okozza a szívedben, de hidd el, gyorsan eltelik az idő és egy nap csak azt fogod látni, hogy Jocó itt áll az ajtóban az első eltávozásakor.

- Na, de mikor? Mégis mikor lesz ez?

- Tudom, hogy türelmetlen vagy, de ezzel csak magadnak teszel rosszat. Foglald le magad! Imádsz olvasni, vegyél elő egy könyvet és kösd le vele az elmédet! Rajzolj, hiszen azt is nagyon szereted, de írhatsz is! Írtál már jó sok verset, tedd azt most is! Írd ki magadból, ami fáj, ami boldoggá tesz. Mindent, ami nyomja a szívedet!

- Azt hiszem, igazad van! Napok óta semmi mást nem csináltam, csak sajnáltam magamat, miközben inkább Jocót kéne sajnálni, amiért kénytelen azt tenni, amit nem szeretett volna. Megyek, olvasok valamit!

Anyukája kicsit megnyugodott, amikor azt látta, végre elapadtak lánya könnyei és megrázta magát, hogy tovább élje az életét ahelyett, hogy kisírta volna a szemét. Ami pedig kár lett volna, mert Jocó imádta mindig csillogó, zöld szemeit nézni. Ugyanúgy, ahogy ő odavolt a fiú meleg, barna szemeiért.

Ettől kezdve kicsit kellemesebb hangvételű leveleket írt a fiúnak, amitől az is jobban érezte magát. Aggódott Julcsiért. Végül is ő a lányhoz képest már felnőtt volt, másképp élte át az elválásukat. Julcsi még a tinik rajongó érzéseit élte át, amikor az ember azt hiszi, nem tud létezni a másik nélkül. Pedig dehogynem. A távolság nem azt jelenti, hogy szerelmünk tárgya eltűnt. Inkább azt,  hogy amikor újra találkozunk vele, még jobban tudjuk majd értékelni az együtt töltött időt. Julcsinak még sokat kellett tanulni az életről, az érzésekről és a kapcsolatokról is, de volt rá ideje, hiszen előtte állt még nagyon sok minden.

Alig várta a fiú leveleit, s nem csak azért, hogy olvashassa a sorait, hanem azért is, hogy elmesélhessen neki mindent, ami vele történt. Mert amint abbahagyta az örökös pityergést, az önsajnálatot és kinyitotta a szemét, körbe nézve észrevette maga körül a világot és a benne élőket is. Ráadásul barátai sem hagyták magára. Szórakoztatták, mindig szerveztek valami jó kis programot, hogy eltereljék a gondolatait. Ez annyira jól sikerült, hogy már akkor sem a hiányérzettel foglalkozott folyton, amikor egyedül volt.

Észre sem vette, milyen gyorsan eltelt az idő, amikor ismét érkezett egy levél Jocótól, amelyben megírta, mikor érkezik haza, hiszen vége a kiképzésnek, végleges helyére került, s már közölték vele, mikor mehet eltávozásra. Mindketten számolták a napokat, s alig várták, hogy ismét átölelhessék egymást.

Az idő kereke pedig tovább forgott, s elhozta a napot, amit mindketten annyira vártak.