Bombicz Judit - Az első szerelem
Másnap szerencséje volt. Amikor hazaért a suliból, apja nem volt otthon, csak anyukája és Mamija. Velük bármikor, bármit meg tudott beszélni, úgyhogy rögtön kérte is őket, üljenek le, mert szeretne mondani valamit.
Mami persze mosolygott, hiszen ő tudta már, hogy mire készül az unokája, s már csak azért is jó, hogy ott volt, hátha segítenie kell majd a dologban.
Amikor végre anyukája is leült melléjük, Julcsi nagy levegőt vett és belevágott.
- Anya, az a helyzet, hogy összejöttem egy sráccal. Szóval van barátom és nagyon szeretném nektek bemutatni! Valójában Mami már ismeri őt… - halkult el a lány hangja.
- Mami ismeri? Hogyan? Honnan? – kérdezte meglepetten anyukája.
- Tudod, múltkor, amikor apu hazaparancsolt, éppen Jocóval volt randim. Apu meg, ahogy szokott, jól belegyalogolt az egészbe. Valójában tényleg úgy viselkedett, mint elefánt a porcelánboltban. Egy pillanat alatt összetört mindent.
- Tudod, hogy csak vigyázni akar rád!
- Persze, tudom. Amivel nincsen semmi baj. De nem lehetne, hogy kicsit normálisabb stílusban próbálja ezt megtenni? Annyira elegem van már abból, hogy mindig valami baja van velem! – mondta magát egyre belelovalva a témába Julcsi.
- Jól van, jól van! – tette kezét unokája vállára nagymamája. – Nyugodj meg! Végül is most nem apádról és a viselkedéséről kell dönteni, ha jól gondolom.
- Igazad van, Mamikám – válaszolta újra halkan a lány. – Szóval, anya, nagyon szeretném őt bemutatni. Hivatalosan. Nem akarok senkivel bujkálni, hazudozni, mert az nem én vagyok. Apu pedig erre kényszerít a viselkedésével. Ugye elhozhatom bemutatni nektek?
- Semmi ellenvetésem, kislányom! – válaszolta mosolyogva anyukája. – Azt szeretném én is, ha nem kéne hazudni és bujkálni senkivel. Ráadásul, jobban is örülök, ha itt vagytok.
- Persze, szem előtt – dünnyögte Julcsi, de rögtön meg is bánta, hiszen most maguk mellé kell állítania anyát, hogy minden sikerüljön.
- Julcsi, vagy úgy dünnyögj, hogy ne halljam, vagy maradj csendben! Tudod, mennyire utálom a morgást és a megjegyzéseket!
- Tudom és bocsánatot kérek – válaszolta a lány, mert tényleg megbánta ezt a megjegyzését.
- Mikor szeretnéd bemutatni a barátodat?
- Hétvégén, ha nem gond. Akkor lesz szabadnapos. Itt dolgozik a gyárban, de már nem sokáig. Azért is szeretném, hogy megismerjétek, mert novemberben bevonul a határőrséghez. Épphogy megismertük egymást és el is veszik tőlem…
- Dehogy veszik el! – nevetett édesanyja. – Hidd el, másfél év nagyon gyorsan elrepül. Úgy, hogy észre sem veszed. Csak addig tűnik hosszúnak miden idő, amíg előtted van. Attól kezdve, hogy magad mögött hagytad, rövidebbnek érzed, mint egy szempillantást.
Julcsi természetesen hitetlenkedve hallgatta ezt az eszmefuttatást, hiszen egy tizenöt éves gyereknek nagyon hosszúnak tűnik egy élet. Akkor még senki nem tudja, valójában mennyire rövid időt kapunk mindannyian ezen a Földön.
- Na, Julcsikám, megnyugodtál? – kérdezte Mami mosolyogva.
- Még nem igazán. Akkor leszek nyugodt, ha apu is elfogadja a helyzetet és nem járat le mások előtt még egyszer.
- Nyugodj meg, kicsim! Majd én beszélek vele és elrendezem a dolgokat.
Julcsi tudta, hogy ha anya ezt mondja, akkor tényleg rendben lesz minden. Anya nem engedte, hogy nevelőapja undok legyen vele, amikor ő is ott van. Csak hát ugye nem lehetett mindig, minden percben velük.
- Akkor írok Jocónak egy levelet és ha nem baj, kimegyek az esti buszhoz. A húga is itt dolgozik és éppen délutános. Odaadom neki és már jövök is haza. Rendben?
- Rendben. Csak írj neki és küldd el! De tényleg gyere azonnal haza! Én sem szeretem, ha késő este egyedül mászkálsz az utcán.
Julcsi felugrott, megölelte anyukáját, nagymamáját és elvonult levelet írni.
Utána megírta a házi feladatokat is, hiszen ezt sem hanyagolhatta el. Most főleg, hiszen azzal csak azt érte volna el, hogy megtiltják a találkozást Jocóval. Azt pedig - jelenleg úgy érezte -, nem élné túl. Persze szerencsére azért nem eszik olyan forrón a kását, az ember lánya nem múlik el csak azért, mert valamit megtiltanak neki.
Este aztán kiszaladt a megállóba, hogy odaadja Terinek a levelet, aki boldogan üdvözölte barátnőjét. Egy pillanat alatt a nyakába borult, de sokat nem beszélhettek, mert már jött is az autóbusz, ami aztán repítette a levelet a címzetthez, a lánnyal együtt.
Mennyivel egyszerűbb dolguk van manapság a szerelmeseknek, ugye? Csak a kezükbe veszik a mobiltelefont és hívják, akivel beszélnének. Jóval nehezebb volt üzenni akkor a másiknak, bár a varázsa ennek is megvolt. A várakozás, az izgalom sokkal szebbé tette, így bár türelmetlenek voltunk elég sokszor, mégis jó volt, mert nagyon is értékeltük az együtt töltött időt, hiszen nem tudtuk elérni egymást bármelyik percben.
Aztán végre eljött a vasárnap. Vége volt a családi ebédnek is. Julcsi tudta, mikor érkezik Jocó járata, így kiment elé a megállóba, hogy aztán együtt sétáljanak haza. Egyikük idegesebb volt, mint a másik. Még Jocó keze is remegett egy kicsit, ahogy egyre közelebb értek a kapuhoz. Julcsi minden kis rezdülését érezte, ahogy fogták egymás kezét.
- Nyugi, nem lesz semmi gond! – nyugtatta a fiút. – Anyáék már várnak.
- Remélem, jóapád nem lesz olyan, mint a múltkor, mert az nagyon kellemetlen szituáció volt!
- Elvileg minden ok lesz, de azért én is remélem, hogy tényleg rendes lesz.
Kinyitották a kaput és bementek a kertbe. A bejárati ajtónál Jocó gyorsan megcsókolta a lányt, s ebből a csókból mindketten erőt merítettek az előttük álló beszélgetéshez. Julcsi lenyomta a kilincset és betessékelte a vendéget a lakásba.
A család a nappaliban ült és őket várta. Anya mosolyogva és kedvesen üdvözölte a fiút, apu pedig felállt és kezet fogott vele. Mami szintén mosolyogva két puszit adott Jocónak, amitől az teljesen megkönnyebbült és helyet foglalt.
A fiatalok hat szempár kereszttüzében ücsörögtek egymás mellett a kanapén és várták a faggató kérdéseket, de azok valahogyan nem jöttek. Csak általános érdeklődés volt. Hol lakik, milyen a családja, hogy került a helyi gyárba, hány éves stb. Lényegében a szokásos ismerkedő kérdések hangzottak el. Egyszer sem kérdeztek a szülők olyasmit, amitől bármelyikük kényelmetlenül érezhette volna magát.
- Julcsitól hallottuk, hogy megkaptad a behívódat novemberre – jegyezte meg az apja. – Ne félj, nem lesz vészes! Ráadásul másfél év nagyon gyorsan elszalad. Én is voltam katona és jóval hosszabb ideig. Ráadásul tartalékos állományban is vagyok, bármikor berendelhetnek, ha szükséges.
Julcsi szinte tátott szájjal bámulta apját. Egyszerűen nem volt hozzászokva az ilyen kedélyes csevegéshez tőle. Kezdett rájönni, hogy valóban a féltés hozza ki belőle azt a bizonyos „állatot”, amit nem igen tud kontrollálni. Most teljesen más volt, mint amilyennek eddigi életében látta.
Később persze anyukája elmondta, mennyit beszélgetett apjával és a lelkére kötötte, hogy ne legyen udvariatlan és kellemetlen. Azt is mondta, hogy apját nagyon megnyugtatta az, hogy Jocó meg akarta ismerni a családot és nem akarta hazugságra kényszeríteni Julcsit. Száz szónak is egy a vége, a családi vizit jól sikerült. Mindenki elfogadta Jocót szinte azonnal, ahogy megismerték. Kellemesen elbeszélgettek vele, kávéztak, süteményt majszoltak és mindannyian jól érezték magukat. Még Julcsi is, akinek szívéről láthatólag legurult az a hatalmas szikla, ami eddig nyomta. Egyre jobban tetszett neki ez a délután, ahogy kéz a kézben ültek egymás mellett Jocóval, miközben körbevették őket családtagjai.
Kicsit később azért még elmentek sétálni, mielőtt Jocó haza indult volna, hiszen szükségük volt arra, hogy kettesben is lehessenek. A család előtt mégsem állhattak neki csókolózni és ölelkezni. Julcsi még idős korában sem engedte meg magának az ilyen kilengéseket, mert mindig azt vallotta, mindennek megvan a maga helye és ideje. A gyengédségnek is és minden másnak is. Az intimitást nem véletlenül nevezik intimitásnak. Szerinte ezek a dolgok arra a két emberre tartoznak, akiket érint. Ennyien bőven elegen vannak ilyen helyzetben.
- Julcsikám, ez nagyon jól ment szerintem! Mit gondolsz? – kérdezte séta közben Jocó.
- Szerintem is. Apu teljesen meglepett. Halvány fogalmam sem volt, hogy ilyen is tud lenni. El vagyok képedve, de komolyan – nevetett a lány.
- Nagyon jól esett, hogy ilyen kedves volt velem a családod. Na és az a süti, valami isteni volt. A te kezed is benne volt?
- Nem, azt nem én csináltam, hanem Mami. Utálok sütni, az nem az én világom. Megcsinálom, segítek anyának is, Maminak is, de ha lehet, inkább elkerülöm.
- Na jó, nem firtatom inkább ezeket a dolgokat. Most viszont menjünk a megállóba, mert hamarosan jön a járatom és nem szeretném lekésni. Ez az utolsó buszom ma.
Kisétáltak a buszmegállóba. Annyit csókolóztak még, amennyit csak lehetett, vagy éppen csak néztek egymás szemébe mosolyogva. Tényleg igaz, hogy az első szerelem a világ egyik legszebb érzése tud lenni. Főleg, amikor még nem kavar be az érzések közé a testi szerelem, ami lerángatja a talajra a szerelmes szíveket, amik inkább repkedni szeretnének.
- Jövő héten jövök, megígérem! – mondta még felszállás előtt Jocó, majd gyors puszit nyomott a lány szájára és felszállt a buszra.
Julcsi addig nézett a jármű után, ameddig csak látta, majd megfordult és hazafelé vette az irányt. Otthon csak átölelte anyukáját, s ez az ölelés elmondta minden háláját, amit szóval ki sem tudott volna fejezni.
- Kedves, rendes fiúnak látszik. Igaz, nem kevés az a négy év, ami köztetek van, de remélem, minden rendben lesz. Menj, zuhanyozz, vacsorázz és feküdj le! Holnap suli, te kis szerelmes!
Julcsi pedig boldogan fogadott szót és tett eleget a kérésnek. Gondolta, ágyában még úgyis ábrándozik majd egy kicsit szerelméről, de a sok izgalom megtette hatását. Elméje kicsit kimerült és ahogy letette a fejét a párnára, szinte egy pillanat alatt el is aludt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése