Bombicz Judit - Az első szerelem
11. rész
Egy nap megérkezett hozzájuk Édesapja is, aki szerette volna lányát elvinni az éves nyaralásukra, Balatonszepezdre. Apukája egy középiskolában volt oktató, így a suli táborában nyaraltak minden évben. Julcsi kicsi korától a Balatonnál töltött annyi időt, amennyit csak lehetett. Legtöbbször ez két hét volt, de ha szerencséje volt, akkor apukája kétszer is vállalta a tábor vezetését, így egy nyáron akár a négy hét is belefért a lazításba. A lány természetesen nagyon boldogan mondott igent a meghívásra, ráadásul magával vihette egyik barátnőjét is, ami még sosem történt meg eddig. Lelkesen készült a nyaralásra, akárcsak Icu, aki az osztálytársa is volt. Egyszerűen elhessegette megérzését Jocó leveleivel kapcsolatban. Megírta neki, hogy két hétig nem lesz otthon, mert Édesapja elviszi nyaralni. A választ viszont már nem tudta olvasni, mivel amikor az megérkezett, a család már javában robogott a Balatonhoz. Édesapja, pótanyukája és kishúga, valamint egy ismerős hölgy a családi autóval utazott, míg Julcsi és Icu a táborozó srácokkal a suli saját autóbuszán rótta a kilométereket a vágyva vágyott hely felé. Ugyanis Julcsiról tudni kell, hogy kicsi korától a Balatonnál érezte igazán otthon magát, s ez felnőtt korára is így maradt. A lány sokszor olvasott a reinkarnációkról, előző életekről, s bár igazán nem tudta, mennyit hihet el ezekből, sokszor érezte úgy, hogy ő valamelyik előző életében, ha létezhet ilyen, akkor a Balatonnál élhetett. Valójában ugyanezt érezte Nagy-Britannia iránt is, bár ott ebben az életben sosem járt, de remélte, hogy egyszer majd oda is eljuthat.
Amikor az autóbusz végre begördült a tábor kétszárnyú vaskapuján, a diákok alig várták, hogy végre leszállhassanak róla. Akkor még nem volt a járműveken légkondi, maximum az ablakokat lehetett kinyitni, mégis megmaradt mindenki. Igaz, abban az időben még nem volt ennyire magas a hőmérséklet sem. A lényeg, hogy élvezték az utazást, de még jobban élvezték, amikor leszállhattak, hogy elfoglalják a szállásaikat, melyek két hétig az otthonukat voltak hivatottak pótolni.
- Kislányom! – kiáltotta Apa a központi háztól, és sietett fogadni a jövevényeket. – Jövök már! Az egyik faházban lesz a szobátok Icuval és Ari nénivel. Jó lesz így? A kőházban másik két család lakik mellettünk.
- Teljesen jó lesz, Apa! – válaszolta mosolyogva Julcsi. – Nem kell nekem folyton mellettetek lennem. De Hugira azért szívesen vigyázok, ha kell!
Julcsi imádta kishúgát, aki ezen a nyáron készült betölteni a harmadik életévét, augusztusban. Gabika egy folyton mosolygó, édes kislány volt, aki abban az időben még rajongott a nővéréért. Tizenhárom év korkülönbség volt közöttük, így Julcsi már felelősségteljesen tudott vigyázni a pici lányra.
Mire mindenki elhelyezkedett a számára kijelölt szálláshelyen, már igencsak délutánba hajlott az idő. Sanyi bácsi, az autóbusz vezetője indulást hirdetett, hiszen az előző turnus nyaralóit haza kellett szállítania. Gyors búcsúzás után végre minden diák a járművön ült, csomagjaik az autóbusz csomagterében várták az indulást. Sanyi bácsi dudált egy nagyot, majd kezével intett és elindult hazafelé utasaival.
Julcsi és Icu élvezték, hogy kicsit önállóak lehetnek. Apa ugyanis megjegyezte, ugyanúgy lesz kimenőjük, mint a diákoknak. Oda mennek, ahová szeretnének, de kérte tőlük, hogy azért jelentsék ezt mindig be neki, hogy tudja, hol kell keresnie őket, ha valami probléma történne.
- Jaj, Apa! Mi történhetne? – kérdezte kicsit ellenkezve a lány.
- Azt előre nem lehet tudni. Ígérd meg, hogy körültekintő leszel és nem kerülsz bajba. Tudod, hogy mindig csak úgy hozhatlak el, hogy Anyának megígérem, nagyon vigyázunk rád!
- Igen, tudom… Rendben, megígérem, hogy oda fogok, fogunk figyelni és vigyázunk magunkra és egymásra.
Mivel a táborban ekkor csak ők voltak lányok, a többi diák mind fiú volt, még ők is megígérték, hogy nagyon fognak vigyázni Julcsira és Icura, hiszen úgyis együtt mászkáltak mindenfelé. Volt, hogy csak a szomszédos strandra mentek együtt, ami az országút másik felén volt, de volt olyan nap, hogy elsétáltak a következő településre, Révfülöpre. Kimentek a mólóra, bámulták a hajókat, vitorlásokat, vagy beültek az egyik vendéglátóhelyre, ahol a srácok persze nem üdítőt ittak. Julcsi is megkapta a kóláját, ami furcsa ízű volt. Finom, de furcsa. Amikor megitta, kicsit szédülni kezdett, s akkor jött rá, alkohol került az italába.
- Ti normálisak vagytok? – kérdezte a többieket, akik vidáman vigyorogtak. – Sosem iszom alkoholt, mert nem bírom. Apa ezt megtudná, kitekerné a nyakatokat!
- Ugyan már, Julcsi! Ennyitől nem lehet semmi bajod. Mire visszaérünk a táborba, nyoma sem lesz már. Egyébként az íze milyen volt?
- Valójában finom volt, csak az alkohol részét utálom! Mit tetettetek bele?
- Csak egy stampedli barackot, semmi többet – bizonygatták a srácok.
- Ok, már úgyis mindegy, de kérlek, többé ilyet ne tegyetek! Utálom az alkohol ízét és nem is bírom.
A fiúk megígérték, hogy nem csinálják ezt többet és becsületükre legyen mondva, be is tartották az ígéretet. Julcsinak ízlett a barackpálinkával kevert kóla, így később, már otthon kísérletezett, hogyan kaphatná meg ugyanazt az ízt, alkohol nélkül. A megoldás az élelmiszerbolt polcán jött vele szemben. Barackpálinka aroma. Kipróbálta és telitalálat volt. Kellemes íz, alkohol nélkül. Így is lehet szórakozni, alkoholmámor nélkül.
A lányok nagyon jól érezték magukat a táborban. Jó haverokat ismertek meg a srácok személyében, akiket Julcsi édesapja tanított. Mindenhová hívták a lányokat, nem hagyták őket magukra, így a két hét nagyon gyorsan eltelt. Szinte csak két pillanatnak tűnt, visszagondolva.
Az utolsó nap délelőttjén aztán ismét begördült Sanyi bácsi az iskolai busszal, amivel hozta a következő turnust. A lányok már reggel összepakolták a holmijukat, hogy délután csak a járműre kelljen tenni és elindulhassanak hazafelé. Csakhogy az ember hiába tervez, ha egy felsőbb hatalom ezt teljesen másképp gondolja.
Amikor már mindegyikük fenn ült a buszon és várták az indulást, valami történt. Nem is tudták, hogy esetleg hallottak-e valami csattanást, vagy bármit, a lényeg, hogy a busz nem mehetett sehová. Sanyi bácsi leszállt, megnézett mindent, majd odaállt Julcsi apukája elé.
- Lacikám, ezzel sehova! Tengelytörés, hogy az a jó édes…
- Akkor most mit csináljunk? Hiába vagyunk itt autókkal, ennyi gyereket nem tudunk haza szállítani. Látod, még a lányom sem fért be hozzánk. Mindenki szálljon le a buszról, kitalálunk valamit!
A diákok sorban lesétáltak a lépcsőn és tanácstalanul álldogáltak a jármű mellett, hogy vajon most akkor hogyan is fognak hazajutni. Pár perc múlva aztán Julcsi apukája ismét megjelent.
- Nos. Annak ellenére, hogy ismerem mindannyiótokat és tudom, mennyire hebrencsek tudtok lenni, most mégis felelősségteljes viselkedésre lesz szükségünk tőletek. Csak úgy tudtok hazajutni, ha vonattal mentek. Kénytelen vagyok vállalni a felelősséget, hogy értelmesen fogtok viselkedni. Nem vagytok már kisgyerekek, vannak köztetek végzősök is. Tehát, ha megígéritek, hogy minden rendben lesz, viselkedtek egész úton és vigyáztok egymásra, akkor elengedünk vonattal. Révfülöpön felszálltok, Budapesten leszálltok és átmentek az Engels térre, az esztergomi autóbuszhoz. Jobb megoldást nem tudtunk kitalálni. Tehát? Bízhatunk bennetek? Ez most egy igen nagy próbatétel lesz a részetekről…
A fiúk lelkesen bólogattak, hiszen úgy érezték, most jobban szabadjára lesznek engedve, önállósíthatják magukat. Az egyik végzős fiú megszólalt.
- Mindegyikünk nevében ígérem, tanár úr, hogy rendben hazaér majd mindenki. Azonban van egy kis gondunk. Szinte mindegyikünk elköltötte az összes zsebpénzét, amit otthonról hoztunk.
- Ez nem probléma! Mindannyian kaptok annyi pénzt, ami elég az utazáshoz. A neveket felírjuk és majd a tanév elején behozzátok. Ez nem az iskola pénze, hanem a sajátom, úgy gazdálkodjatok vele!
Julcsi érezte, hogy semmi baj nem lesz, hiszen tudta, a srácok szerették az édesapját, mert mindig igazságos és emberséges volt mindenkivel. Így is lett. Mindenki biztonságban hazaért, így Julcsi is. Otthon már nagyon várta őt édesanyja, aki kicsit meg is ijedt, amikor megtudta, hogy lánya egy csapat tizenéves diákkal utazott haza a Balatonról. De aztán megnyugodott, hogy minden rendben ment és inkább annak örült, hogy gyermeke ismét mellette van. A lány kicsit fáradt volt, így észre sem vette, hogy anyukája kissé gondterhelt és úgy néz rá, ahogy addig még sosem. Alig várta, hogy leülhessen és kipihenje az utazás fáradalmait.
A szobájába lépve, az ágyán egy levél várta Jocótól, amitől melegség járta át a szívét. Leült és elolvasta. Olvasás közben az arckifejezése sorról sorra változott. A mosoly eltűnt róla és megjelent egy félelemhez hasonló érzés a szívében. Nem igazán tudta, mit reagálhatna erre a levélre. Ekkor anyukája kopogott és benyitott a szobába. Julcsi megdöbbent arcát látva tudta, már elolvasta a levelet, s ebben Jocó a lányának is leírta, amit neki személyesen mondott el.
- Anya! Ez a levél. Nem is értem. Én ezt nem akarom… - suttogta, miközben szemében gyűlni kezdtek a könnyek, s nem a boldogság könnyei.
- Nem kell mondanod semmit. Jocó itthon volt és eljött hozzánk is. Elmondta, hogy mit tervez. Azóta sem tértem még magamhoz. És ezt én sem akarom!
- Mit tegyek? Én ezt tényleg nem akarom! Erre én még bőven ráérek!
- Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy túl sok közöttetek a négy év korkülönbség? Ettől féltem. Egyszerűen még nem tartotok ugyanott az életetekben. Megértem őt is, hiszen felnőtt férfi, akinek jogos vágyai vannak. Viszont nem veszi figyelembe, hogy te még kislány vagy egy ilyen döntéshez. Hiszen még csak tizenhat éves vagy. Viszont azt is tudom, hogy értelmesen tudsz gondolkodni.
- Anya! Szeretnék most kicsit egyedül lenni. Magamra hagynál, kérlek?
- Persze, kicsim! Gondolkodj, tedd, amit szeretnél…
Anya szomorú arccal lépett ki az ajtón, hiszen még nem mondott el mindent Julcsinak. A lányra még várt egy hatalmas sokk, de erről majd legközelebb mesélek…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése