Az előző online történeten felbuzdulva úgy döntöttem, megosztok az olvasókkal még egyet, részenként. Írtam már belőle jó néhány oldalt, de még messze van a vége. Hátha így rá tudom venni magamat, hogy be is fejezzem mielőbb!
Merüljetek el velem egy másik életben! :)
Bombicz Judit - Múltunk lesz a jövőnk...
1. fejezet - Újra otthon
Amikor végre elvonult az emberáradat, Tita is fogta a csomagját, s komótosan lelépkedett a szerelvény lépcsőjén.
- Újra itthon! – gondolta magában, és szíve ujjongott az örömtől, bár arcán az érzelmek viharából semmit nem láttak a mellette elsiető emberek. Igaz, nem is nagyon figyelték egymást, inkább rohantak elintéznivalóik után.
A lányt senki nem várta érkezésekor, de ezt tudta előre, hiszen nem szólt, hogy ma jön. Nem akart felhajtást, nem szerette a feltűnő viselkedést. Jobban érezte magát, ha csend és nyugalom vette körül, s tudta, ha előre megírja az időpontot, az egész család itt várta volna, s akkor abban a kedves, boldog kavalkádban egyedül ő érezte volna magát kellemetlenül. Ezt megelőzendő, úgy döntött, csak akkor hívja fel szüleit, amikor már úton lesz hazafelé Budapestről, egy Esztergomba tartó vonaton.
Leballagott a metró aluljáróba, hogy eljusson a Keleti pályaudvarról a Nyugatiba, ahol a hazafelé induló vonata várta. Mivel még elég ideje volt a szerelvény indulásáig, amikor odaért, vett magának egy flakon ásványvizet, és egy képzőművészeti magazint. Gondolta, majd hazafelé átlapozza, hogy ne unatkozzon.
Néhány perc múlva aztán felszállt a legutolsó kupéba, befészkelte magát az egyik kétüléses részbe, s kezébe vette a telefonját.
Először csak nézte, aztán felhívta édesapja számát. A telefon többször kicsengett, mire végre felvette valaki. Húga, Gabriella volt az, aki ujjongott, hogy hallhatja nővére hangját.
- Jaj, Tita, de jó hallani a hangod! Mi újság, mikor jössz végre haza?
- Nyugi kicsi lány, lassíts! Már Magyarországon vagyok és az esztergomi vonaton ülök. Hamarosan indul, és otthon leszek veletek. Mondd meg apának és anyának, hogy két óra múlva ott vagyok. Rendben?
- Miért nem jelezted, hogy hazajössz? Elmentünk volna érted Pestre!
- Pontosan ezért nem írtam meg! Ráadásul akkor nem tudtalak volna meglepni benneteket!
- Ez igaz! Ok, mindjárt szólok nekik. Anya éppen ebédet készít, nagyon boldogok lesznek. Nagyon várlak már én is. Meddig leszel itthon?
- Otthon majd mindent megtudsz. Ne sürgess! Lesz min meglepődnötök. De most már leteszem, mert indul a vonat, és merül a telefonom is. Nincs kedvem előkotorni a töltőjét. Hamarosan találkozunk!
- De jó, még két óra, és itthon leszel! Kimegyek eléd az állomásra, jó?
- Nem, Hugi, ne gyere! Majd otthon találkozunk! Nem fogok elveszni, ettől nem kell tartanod. Szólj Apáéknak! Puszi és addig is, szia!
- Na, jó, legyen így! Siess haza! Szia!
Egy kattanás és a vonal megszakadt. Kikapcsolta a telefont, és belesüllyesztette hátizsákjába. Amíg hazaér, már úgysem lesz rá szüksége.
A vonat végre elindult, s lassú, majd egyre gyorsuló iramban kigördült a pályaudvar fedett csarnokából, s vitte a lányt oda, ahol már nagyon várták.
Szerencsére nem volt nagy tömeg, így végig egyedül ülhetett, s elmerülhetett gondolataiban, amik visszarepítették a Párizsban töltött utolsó hetekhez, amik tele voltak fájdalommal, s döntésekkel.
Tita, vagyis születésekor kapott, becsületes nevén Titanilla, egy párizsi képzőművészeti iskolában tanult festészetet, s ebben az évben végezte el az utolsó évfolyamot. Sokáig gondolkodott, maradjon Párizsban, s ott telepedjen le, vagy inkább utazzon vissza a hazájába, és ott próbálja megkeresni, vagy inkább folytatni azt az életutat, amit választott magának. Napok, hetek tépelődései után végül úgy döntött, hazatér. Vissza a gyökerekhez, vissza a családhoz, a barátokhoz. Végül is már nem sok minden kötötte Franciaországhoz, Párizshoz. Az iskolának vége, ahogyan a tanulmányok idején kialakított szerelmi kapcsolatának is.
Claude-ról azt hitte, ő élete szerelme, s vele fogja majd leélni az egész életét. Nem akarta észrevenni, hogy a fiú mennyire más, mint amilyennek ő hitte, vagy amilyennek inkább képzelte. Tetszett neki Claude frissessége, pörgős élete, ami tökéletes ellentéte volt az övének. Mindig a fülében hallotta azt a régi mondást, hogy az ellentétek vonzzák egymást. S ez tökéletesen igaz is, csak azt nem tette még hozzá senki, hogy ez egyáltalán nem garantál hosszú, akár élethosszig tartó kapcsolatot.
Egy nap kicsit korábban végzett, elmaradt egy száraznak és unalmasnak tűnő előadás, s Tita boldog mosollyal az arcán igyekezett Claude lakásához. Tudta, hogy a fiú aznap szabadnapos a munkahelyén, s otthon dolgozik egy festményen, a vizsgamunkáján. Szerette volna őt meglepni, s mivel lakáskulcsa is volt, nem bajlódott a csengetéssel, s talán ez volt a legjobb dolog, mert így rádöbbent, milyen régóta áltatja saját magát. Sajnos a meglepetés őt érte elég nagymértékben.
Amikor betoppant a pici lakásba, és meglátta szerelmét egy másik nővel az ágy előtti szőnyegen szeretkezni, szinte földbegyökerezett a lába néhány hosszú pillanatig. Claude észrevette, s ijedt, bűnbánó arccal nézett a lányra, de azonnal megszólalni ő sem tudott.
Tita egy szót sem szólt, de szeméből hatalmas, kövér könnycseppek kezdtek folydogálni fehérre sápadt, kedves, még kissé gyermeki arcán. Amikor az első sokk elmúlt, azonnal sarkon fordult, a kezében tartott lakáskulcsot a földre ejtette, és szinte eszét vesztve menekült ki még a házból is.
Az utcán, patakzó könnyeitől alig látva, rohant saját, bérelt lakása felé. Amikor hazaért, elfelejtette az ajtót is bezárni maga mögött, csak rávetette magát az ágyra, és zokogott, mintha sosem tudná abbahagyni.
Talán egy óra telt el így, amikor halkan nyílt az ajtó, és belépett rajta Claude. Szégyenkezve, bűnbánóan, hiszen végre felfogta, ez a lány nagyon szerette őt, és ő most egy rossz döntéssel a sarokba hajította mindezt, talán örökre. Még reménykedett, hogy talán megmenthető a kapcsolat, de amikor ránézett Tita könnyáztatta, szomorú arcára, már tudta, eljátszotta a lány bizalmát és szerelmét, véglegesen. Hiszen ismerte őt jól, s tudta, a kedves, kislányos külső mögött egy eltökélt, és határozott nő lapul, aki már kitörni készül, mint a születő pillangó a bábjából.
Tita felállt, s várakozóan nézett a fiúra. Várta a magyarázatot, bár ő már döntött, s tudta, teljesen mindegy, mit fog hallani.
Claude tőle teljesen szokatlan módon, félszegen lépett egyre közelebb, s próbálta megfogni a lány kezét, de ő elhúzta, s tekintetét ráfüggesztve várta a mondandóját.
- Tita, én nem is tudom, hogy most mit mondjak! Annyira sajnálom! Sosem akartalak megbántani, és magam sem tudom, hogy hogyan alakult ez így. Festőből hirtelen férfivá váltam, és nem tudtam ellenállni a modellem kihívó nőiségének. Nagyon kérlek, bocsáss meg nekem! Ez az egész semmit nem jelentett számomra, csak az önző vágyaim kiélése volt. A szerelmem a tiéd, egyedül csak a tiéd! – kiáltotta kétségbeesetten, mert már tudta, csatát vesztett, pedig a lány még meg sem szólalt.
Tita, aki talán ezekben a pillanatokban vált igazán nővé, megtörölte gyönyörű, mandulavágású, zöld szemeit, hogy még a könnyek maradékát is eltüntesse, aztán halkan, minden indulattól mentesen, meglepően higgadtan megszólalt.
- Neked adtam a szívemet, s feltételek nélkül megbíztam benned. Most már tudom, ugyanazt tettem, mint amikor még kisgyerek voltam, s megbíztam a felnőttekben. Azt hittem, mindegyik jó, és csak a jót akarják nekem. Nos, már akkor is tévedtem, s most újra beleestem ugyanabba a hibába. De többé már nem fogok, tudom. Nem akarok veszekedni, és nem akarom, hogy könyörögj nekem. Az megalázó számodra is, számomra is. Iszonyatosan fáj, amit láttam, s tudom, hogy az a kép hosszú ideig kísérteni fog, ezzel mégis segítettél dönteni nekem egy nagyon fontos dologban. Most már tudom, hogy mit kell tennem. Hazautazom a vizsgák után, és többé nem jövök vissza, vagy talán csak évek múlva, amikor már nem kísért az itteni életemből semmi.
Claude közbe akart vágni, de a lány felemelte a kezét, s ez a mozdulat nem engedte a fiút szóhoz jutni.
- Bármennyire fáj nekem ez az egész, hidd el, nem gyűlöllek érte – folytatta a lány. - Most már tudom, hogy az én helyem nem itt van, hanem otthon, ahol körbevesznek azok, akiket szeretek, és akik úgy szeretnek engem, ahogyan kell. Nem szokásom hisztériázni, most sem teszem. Búcsúzzunk el egymástól békésen, és csak a jó dolgokra próbáljunk emlékezni. Azt kívánom, hogy élj nagyon boldogan, és találd majd meg azt a lányt, aki annyira elvarázsol, hogy egy szép modell látványától nem veszíted el festői mivoltodat. Kérlek, menj! Már csak néhány hétig vagyok itt. Addig nem szeretnék találkozni veled. Menj, éld az életed, és legyél nagyon boldog, de most már nélkülem.
Azzal nyugodtan elsétált a fiú mellett, kitárta az ajtót, ezzel is jelezve, nem kívánatos számára már a jelenléte.
Claude, a mindig harcoló, nagyhangú Claude képtelen volt bármit is mondani. Egy teljesen új nő, s már nem egy kislány állt ott, a nyitott ajtó mellett. Egy nő, akivel nem lehetett vitatkozni, akinek minden szava teljesen helyénvaló volt, aki már tökéletesen tisztában volt azzal, hogy mit akar, s azt meg is valósítja.
A fiú lassan, tökéletesen elveszítve a harcot, amit idejövet még meg akart vívni, megfordult, majd még utoljára megcsókolta a lány arcát, s csendben, lehorgasztott fejjel kilépett a folyosóra. Még egyszer visszanézett, hogy lássa azt, akit végleg elveszített, aztán a következő pillanatban már csak a becsukott ajtót nézhette, aminek semmi értelme nem volt. Elindult, lassú léptekkel ballagott a zsúfolt utcán, s tudta, soha többé nem találkozik olyan lánnyal, amilyen Titanilla, a magyar szerelme volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése