Bombicz Judit - Múltunk lesz a jövőnk...
3. fejezet - Együtt a család
- Kislányom, miért nem hívtál? Elmentem volna érted Budapestre, és autóval hazahoztalak volna. Akkor nem kell cipekedned! Tudod, hogy csak egy szavadba kerül és repülök érted!
- Igen, tudom, apa! De te is tudod, mennyire nem szeretem a felhajtást magam körül. Úgy gondoltam, szépen, csendben hazajövök, és meglepek mindenkit az érkezésemmel.
- Nos, édesem, ez nagyon sikerült! – kapcsolódott be a beszélgetésbe édesanyja.
Erre már mindannyian elnevették magukat, és végre elszállt a feszültség, s csak a színtiszta öröm maradt közöttük.
Apa kiment az előszobába, hogy behozza lánya csomagjait, és meglepődve vette észre, hogy Titának, szinte minden magával vitt holmija ott tornyosul előtte, de úgy döntött, nem faggatja. Ha eljön az ideje, úgyis elmondja, mi történt.
Bevitt mindent a lány szobájába, aztán leültek az ebédlő asztal köré, hogy végre elfogyasszák édesanyja főztjét, ami már annyira hiányzott neki.
- Anya, ez valami isteni! – dicsérte az ételt, tőle szokatlan módon, tele szájjal. – Ez már annyira kellett nekem!
- Tita, nekem is hagyjál azért valami ehetőt, mert éhen halok! – kiáltott fel Gabi, nagy nevetések közepette.
- Csak egyél kislányom, amennyi jól esik! – szólt halkan, mosolyogva édesanyja, aki felfedezett valamit lányán, s ez a valami nem nagyon tetszett neki. Hiába, az ilyen apró dolgokat csak egy édesanya éles szeme szúrhatja ki gyermeke viselkedésében. Azonban úgy gondolta, nem említi még meg, vár vele, amíg lecsillapodnak a kedélyek, és kettesben lesznek idősebbik lányával.
Az ebéd befejezéseként jött Tita egyik kedvenc desszertje, majd egy kiadós családi beszélgetés az asztalnál, mint a régi szép időkben.
Ilyenkor édesapja sokat mesélt a gyermekkorában történt dolgokról, sokat nevettek, megvitatták a családi gondokat, örömöket. Sokszor egy-két órán keresztül is beszélgettek, mire feleszméltek, hogy ideje lenne rendet tenni a konyhában.
Tita segíteni akart Édesanyjának a mosogatásban, de sem ő, sem húga nem engedte, hiszen éppen csak, hogy hazaérkezett. Édesapja visszament a számítógép elé, mivel éppen egy kéziraton dolgozott, amit határidőre kellett leadnia a kiadójának. Ő ugyanis bestseller író is volt, s egy újabb, várhatóan ismét sikertörténeten dolgozott.
Tita boldog mosollyal az arcán nézte anyukáját és testvérét, ahogy egymás keze alá dolgoztak, s úgy érezte, nincs szebb hely a világon annál, ahol most van, s ahol az igazi helye van.
Lassan megfordult, és végre belépett saját kis birodalmába, ahol még minden az elmúlt gyermekkort idézte. Egyenként vette kézbe, simogatta meg a plüss állatkákat, nézte át a falra kitett fotókat.
Elmosolyodott, amikor meglátta gyermekkora imádott zenekarának posztereit, hiszen ebből már régóta kinőtt.
Mielőtt felszállt volna Párizsban a vonatra, megígértette az őt kikísérő Claude-dal, hogy utána küldi a festményeit, meg azt a néhány, ott maradt tárgyát, amit nem tudott magával hozni. Claude azt az egyet kérte tőle egy telefonhívás alkalmával, hogy elkísérhesse a vonathoz, hogy utoljára még láthassa őt szemtől szemben.
Nem tudott neki erre nemet mondani, mert bár a szíve nagyon fájt, ott mélyen, legbelül ő is szerette volna őt látni, utoljára. Így beleegyezett, s a fiú segített neki mindenben.
A párizsi pályaudvaron sokáig integetett még a kigördülő vonat után, ami végleg elvitte tőle azt a lányt, aki akár az élete értelme is lehetett volna, ha idejében felismeri a lehetőséget. Sajnos nem tette, így ez a vonat szó szerint elment.
Tita sajnálta a fiút, ahogy ott állt árván, és felemelt kezével végleg búcsút intett neki, de tudta, ebben a világban minden okkal történik.
Oka volt annak, hogy elmaradt az előadása, hogy rajtakapta Claude-ot a lánnyal, hogy úgy döntött, hazautazik végleg. Mindennek oka volt. De ezeken már nem gondolkodott. Annál többet azon, hogy vajon miért kellett újra összefutnia Zoltánnal, aki láthatóan már elveszett a számára teljesen. Hiszen ő nem az a fajta nő, aki egy családos emberre vetné ki a hálóját. Neki egy szabad férfi kell, akivel egymásnak, egymásért tudnának élni, akivel nem akarnának egymásra telepedni, de mégis összekötné őket egy kapocs akkor is, amikor távol vannak egymástól. Egy férfi, akit nem varázsol el más nők szépsége olyan mértékben, hogy szinte teljesen elfelejtse azt, akit állítólag szeret.
Pedig Zoltán egy ilyen férfi, de sajnos foglalt, és ez ellen már nem lehet tenni semmit.
Meg kell próbálni együtt élni a múlttal, és nem benne élni. Előre tekinteni a jövőbe, de élvezni a jelent, hiszen ettől függ, mi lesz később.
- Nem akarok egy férfi miatt sem őrlődni és szenvedni – gondolta magában. – Elég volt ebből. Zoltán csak egy kedves barát lehet számomra, és ezt el kell fogadnom. Ennyi és nem több…
Odaállt az ablakhoz és kinézett a néptelen utcára. A párizsi nyüzsgés után nagyon furcsa volt neki ez a hatalmas nyugalom, ami itthon fogadta. Végül is ez nem egy nagyváros, ráadásul egy eléggé eldugott utcában élnek.
Párizsban ez a nyugalom hiányzott neki nagyon, most pedig az ott megszokott nyüzsgés, bár nem ugyanakkora mértékben.
Hiányoznak a mindennapos, betáblázott feladatok, előadások, az ottani barátai, és igen, még Claude is hiányzik valamennyire. Hiszen évekig oda kötötte minden, s ezt nem lehet csak úgy a kukába seperni. Nem is akarja. Elvégre néhány rossz momentumot leszámítva szép éveket töltött ott.
Nem volt egy kimondottan bulizós lány sosem, de egy-két dologban azért ő is benne volt. Szeretett nagyon kiülni egy-egy kedves kávézó teraszára és vizsgálni a járókelőket. Próbálta elképzelni, melyikről milyen képet festene szívesen, bár nem a portréfestés volt az elsődleges, ha távlatokban gondolkodott.
Ő a természetet szerette megfesteni. Azt a sok szépséget, amit a természet adhat az embernek, s amit oly sokan szinte egész életük alatt sem vesznek észre.
A képein azonban ezeket megmutathatja, megörökítheti. Játszhat a színekkel, formákkal, s amikor fest, megszűnik körülötte minden.
Egy teljesen más világba lép olyankor, amikor szárnyalhat a fantáziája, s keze nyomán szinte megelevenednek a holt tárgyak is. Talán édesapja érezhet hasonlóan, amikor belemerül egy könyvének az írásába.
Mert bármit is alkotunk, egy saját, külön világban vagyunk olyankor, ami csak a miénk.
Hirtelen nagyot dobbant Tita szíve, mert meglátott valakit az utcán közeledni, de aztán rájött, csak érzékcsalódás. A közeledő férfi csak hasonlított Zolira, de nem ő volt az.
- Fogd vissza magad, ne legyél már ennyire bolond! – korholta magát gondolatban.
- Miért is jönne vissza? Miattad? Ne nevettesd ki magad! Ott a családja, van neki mivel és kivel foglalkozni. Elég legyen ebből!
S hogy szót fogadjon saját gondolatainak, úgy döntött, lezuhanyozik, hajat mos és átöltözik, aztán pihen egy kicsit.
Amikor visszatért szobájába, ledőlt az ágyra, s hirtelen álomtalan alvásba zuhant, ami nem is ártott neki. Addig nem gondolkodott semmin, csak pihent.
Valami halk zajra ébredt fel. Először nem tudta, hogy hová került. Körülnézett, s akkor tudatosult benne, biztonságban van otthon, a saját szobájában.
Még látta, hogy édesanyja halkan behúzza maga mögött az ajtót, s a kilincs kattanása ébresztette fel.
- Anya! – kiáltott. – Gyere vissza, kérlek! Már ébren vagyok.
Erre édesanyja újra kinyitotta az ajtót, s Gabit visszatessékelve a saját szobájába, belépett Titához.
Leült az ágy szélére, s kicsit aggódva vizsgálgatta lánya kissé még álomittas szemeit.
- Kicsim, nem akarok tolakodó lenni, de úgy érzem, nem teljesen felhőtlen az öröm, amit rajtad látok, amióta megérkeztél. Tudod, hogy elmondhatsz bármit, ami a szívedet nyomja, amikor csak akarod!
- Igen, anya, tudom és nagyon köszönöm! Veled mindig meg tudtam beszélni mindent, csak most vissza kell szoknom a régi dolgokba, vissza kell illeszkednem a családba. Az a néhány év kicsit megváltoztatott Párizsban.
- Egyszerűen csak felnőtt lettél. Ennyi a magyarázata az egésznek, s ez az élet és a természet rendje. Nem foglak sürgetni, majd elmesélsz mindent, amikor kedved lesz.
- Azt hiszem, én most szeretnék elmondani néhány dolgot. Gondolom, emlékszel még az ottani barátomra, Claude-ra.
- Igen, emlékszem. Akkor találkoztunk vele, amikor legutóbb meglátogattunk Párizsban.
- Igen, akkor. Lelkesen meséltem neked, mennyire szeretem, milyen jól megvagyunk együtt. Nos, anya, neki köszönhető, hogy most itthon vagyok, és az is, hogy itthon is maradok. Nem utazom vissza Párizsba, itthon próbálok majd érvényesülni. Hátha még szükség van itt is a művészetekre, a festőkre.
Mivel édesanyja okos asszony volt, azonnal rájött, mi lehet a háttérben.
- Rajtakaptad valakivel a fiút, ugye?
- Lényegre törő vagy anya, mint mindig. Igen, így történt. Ez hatalmas törés volt számomra, viszont akkor döntöttem el, hogy az én helyem itthon van, és nem külföldön. Könyörgött, de te ismersz. Ha valamit eldöntök, véghez is viszem.
- Igen, ismerlek, nagyon jól. A párizsi iskolával is így történtek a dolgok. Emlékszem, egy nap azzal jöttél haza, hogy írjuk alá a jelentkezési lapodat, mert te ott akarsz tanulni minden áron, főleg, hogy még ösztöndíjat is kaphatsz. Nem volt egyszerű döntés számunkra, hiszen annyira féltettünk, és mégis megtettük. Elengedtünk és csak reménykedtünk, hogy nélkülünk is megállod majd a helyed. Nem csalódtunk benned, mert így történt, és nagyon büszke vagyok rád, ahogy apád is!
- Tudom anya és nagyon köszönöm, hogy mindig mellettem álltatok, bármiről is volt szó. Mindig mondom, hogy nekem vannak a legjobb fej szüleim – jegyezte meg mosolyogva a lány.
- Tita, én úgy érzem, valami még mindig van, ami fájdalmat okoz a lelkedben, vagy éppen a szívedben. Elmondod nekem?
Titanilla édesanyjára nézett, majd lesütötte a szemét, s rögtön megjelent előtte Zoltán jóképű, kedves arca. Ettől azonban fájdalom tükröződött az arcán, amit az anya azonnal észrevett. Megfogta lánya mindkét kezét és türelmesen várta, hogy megnyíljon előtte. Tita elmesélte az egész történetet, ami a bejárati kapunál történt vele, s ami annyira megviselte őt.
- Anya, az első ember, akivel ma találkoztam itthon, az Zoltán volt. Annyira boldog voltam, hogy láthatom, de aztán észrevettem, hogy nincs egyedül. Vele volt egy hölgy és egy kislány. Francesca és Eszter. Gyönyörű az a nő és a kicsi is. Azt hiszem, Zoli megérdemli, hogy ilyen szép családja legyen.
Tita a legutolsó mondatot már szinte suttogva mondta, de elcsuklott a hangja, s nem tudta folytatni. Szeméből lassan legördült az első könnycsepp, mert úgy érezte, ezzel a néhány mondattal tudatosította a tényt, hogy számára teljesen elveszett ez a férfi, akire mindig felnézett, akit tisztelt és szeretett, s aki iránt újra feltámadtak régi érzései, amikről azt hitte, már rég a múltba vesztek.
Édesanyja hagyta, hadd sírja ki magát, majd kezével lánya álla alá nyúlt, felemelte a fejét, hogy a szemébe tudjon nézni. S megszólalt.
- Akkor most nagyon jól figyelj arra, amit mondok neked. Ismét becsaptad saját magadat, és elhitted a látszatot. Belelovaltad magad egy feltételezésbe, amit egy kép alapján alkottál, s azt hitted, tényleg a valóságot látod.
Tita megdöbbenve nézett édesanyjára, mert nem igazán értette a dolgot.
- Mire gondolsz, anya? Ezt nem értem! Milyen feltételezés, hiszen láttam, amit láttam!
- Ugyan, kislányom! Te csak annyit láttál, hogy Zoltán, Francesca és Eszter együtt léptek ki a kapun, majd együtt távoztak. Ennél többet nem láttál, vagy igen?
- Lényegében nem, de ez nem elég? – kiáltott fel feldúltan Tita.
- Nem, ez nem elég, hiszen nem tudod a miérteket! Azonban én elmondhatom neked a teljes igazságot, és akkor majd rádöbbensz, hogy hagytad magad a látszat által elvarázsolni.
- Jaj, anya, mondd már! Kérlek! Ne kínozz tovább!
- Jól van, jól van! Úgy látom, nem múlt el nálad az a rajongás Zoltán iránt, amiről azt hittük, csak egy tini fellángolás. Ez azért tisztelendő dolog. Szóval. Zoltán és Francesca férje üzlettársak. Tehát ők nem tartoznak egymáshoz. Amikor találkoztál velük, akkor már Francesca férje valószínűleg elment az autóért, s ezért láttad őket hármukat együtt kilépni a kapun. Amikor visszaszaladtál, akkor már Zoltán nem lehetett ott. Gondolom, elköszönt és átment a parkolóba az autójához. Neki ugyanis nem fekete autója van, hanem ezüstszínű – kacsintott rá cinkosan a lányára. – Remélem, most már megnyugtattalak!
Tita láthatóan fellélegzett, újra szabályosan vert a szíve és megkönnyebbült egy kicsit. De még nem teljesen.
- Milyen egyszerű a magyarázat, és én már megint túlbonyolítottam mindent – sóhajtott fel. – Ezek szerint nyugodtan kedvelhetem Francescát is, hiszen annyira kedves nő. Az a pici lány meg egyszerűen édes és gyönyörű.
- Igen, nagyon kedvesek mindketten. De tudom, hiszen ismerlek, hogy ez neked még nem lesz elég. Tehát, mivel látom, hogy Zoli még mindig milyen nagy hatással van rád, azt is elmondom, hogy azóta sem nősült meg, és néhány hónapja ért véget a kapcsolata. Tehát tökéletesen egyedül álló, hacsak nem talált mégis valakit magának, akiről eddig még nem beszélt nekünk.
Tita erre ismét olyan fancsali képet vágott, hogy anyukája elnevette magát.
- Ne izgulj, majd megtudsz mindent. És ne felejtsd el! Ha őt rendelte neked az ég, akkor vele leszel és nem mással. Ne bonyolítsd a dolgokat, mert azzal csak magadnak teszel rosszat. Várd ki mindennek az idejét, és meglátod, eljön az a várva várt boldogság, amiről gyerekkorod óta álmodozol. Higgy nekem, hiszen az anyukád vagyok és csak jót akarok neked!
A lány összeszedte magát, majd átölelte édesanyját.
- Köszönöm, anya! Tudom, hogy igazad van, de a fantáziám mindig elragad és nem tudok neki parancsolni. Zoli azt mondta, a héten jön még apához és szeretne velem beszélgetni. Nem tudod, mikor érkezik?
- De igen, történetesen tudom! Holnapután, délután jön, mert apának holnap nincs ideje. Remélem, azért addig kibírod! - nevetett most már hangosan anya.
- Igen, talán kibírom! – nevetett vissza rá Tita is, és érezte, visszatért végre a reménysugár, amit a kapuban végleg elveszni látott.
Rájött, hogy nem szabad többé feltételezéseket gyártania, amikor nem tud valamit biztosan, bár azt is tudta, hogy ez még elég sokszor elő fog fordulni vele, hiszen az emberi természet már csak ilyen.
Néha túlkomplikálja a legegyszerűbb dolgokat is.
Tita megtörölte szemeit, majd anyával kézen fogva kimentek a konyhába, és a nagy ijedtségre, majd megnyugvásra megették az összes süteményt, ami ebéd után megmaradt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése