Bombicz Judit - Az első szerelem
12. rész
Furcsa volt az egész, hiszen eddig alig várta, hogy újra együtt legyenek, hogy átölelje őt a fiú, most meg olyan mértékben tartott a találkozástól, hogy bár saját magának is nehezen vallotta be, örült, hogy egyelőre Jocó még nem kapott eltávozást. A levelek ugyanúgy jöttek-mentek, de Julcsi folyamatosan úgy írt, hogy ez a rettegett téma még véletlenül se kerüljön szóba.
Amikor Jocó ezeket a leveleket olvasta, rögtön érezte, hogy valami nem stimmel a lány körül. Az egész levélnek más volt a hangneme, nem igazán érezte belőle azt a szerelmes érzést, amit eddig. Inkább félelemhez hasonlót sugallt neki minden mondat, amit Julcsi leírt. Nem is csoda, hiszen a lány még tényleg kislány volt. Tizenhat évesen, bár szerelmes volt, nem érezte azt, hogy egy életre szeretne elköteleződni Jocó mellett. Merthogy a fiú azt tervezte, hogy amikor újra hazajön, szemtől szemben megkéri a lány kezét, megkéri, hogy legyen a felesége. Valószínűleg bele sem gondolt, hogy mit indított el a kislány elméjében ezzel a néhány mondattal, amiben leírta, mit tervez. Végül is ő egy húsz éves, felnőtt fiatalember volt, akinél abban az időben természetes gondolat volt, hogy családot szeretett volna már alapítani, s mivel Julcsi a koránál komolyabban viselkedett az esetek többségében, úgy gondolta, hogy alkalmas is erre a lépésre. Halvány fogalma sem volt arról, mekkorát tévedett, s milyen lelki traumát okozott a lányban ezzel az egésszel. Érezte, hogy baj van, de úgy gondolta, ha majd otthon lesz, mindent megbeszélnek és a lány igent mond neki.
Egy nap aztán anya leültette maga mellé Julcsit, hogy elmondjon neki még néhány dolgot, ami nem is volt olyan könnyű számára.
- Julcsikám! Kérlek, gyere ide kicsit! Szeretnék veled beszélni valamiről.
- Pont most, anya? – kérdezte nyűgösen Julcsi, aki éppen egy izgalmas könyvet olvasott.
- Igen, éppen most! Apád nincsen itthon, így ez a legjobb időpont. Amit mondani fogok, nem szeretném az ő füleinek is szánni, mert akkor hatalmas veszekedés lenne a vége. Ezt ugye te sem szeretnéd!
- Persze, hogy nem. Jövök máris!
Megjelölte az oldalt, ahol tartott, az ágyára tette a könyvet és kiment a nappaliba, ahol anyukája már idegesen várta.
- Itt vagyok, anya! Mi annyira fontos?
- Sajnálom, de még valamit el kell mondanom neked Jocóval kapcsolatban. Muszáj megtudnod mindent, hogy át tudd gondolni az egészet, amiről szó van.
- Kezdesz megijeszteni, anya!
- Nyugalom, nem kell megijedni! Csak szeretném elmondani neked, amiket a gyárban a munkatársaimtól hallottam.
- Rendben, hallgatlak!
- Szóval, jött hozzánk egy új munkatárs a műhelybe, aki ugyanott lakik, ahol Jocó és családja. Érdekes dolgokat mesélt az egész családról, s óva intett attól, hogy még közelebbi kapcsolatba kerüljünk velük…
- Hogy micsoda? – kiáltott fel Julcsi. – Mégis miket mesélt az a valaki?
Anya egymás után elmondott mindent, amit a munkatársától hallott, s amitől eléggé megijedt, s félteni kezdte a lányát. Jobban, mint eddig. Egyik dolog rosszabb, kellemetlenebb volt, mint a másik. Julcsi arca egyre sápadtabbá vált a döbbenettől.
- Nem! Én ezeket nem hiszem el! Nem mondhatod, hogy te ezeket mind elhiszed? Ezek rágalmak!
- Nem tudom, mit higgyek, kislányom! Ráadásul ellenőrizni sem tudjuk ezeket a dolgokat. Viszont számomra te vagy a legfontosabb és nem szeretném, hogy ilyen társaságba keveredj, ha ez mind igaz, amiről ez a nő beszélt nekem!
- De anya! Komolyan elhiszel mindent? Csak egyetlen embertől hallottad ezeket, akit alig ismersz! Hogy hihetsz neki?
- Nem csak ettől az egytől hallottam dolgokat sajnos. Amikor a kolléganőm látta, hogy nem nagyon akarom elhinni, amiket mondott, odahívott valakit a másik műhelyből, aki szintén ott lakik, ahol Jocóék. Ő pedig megerősített mindent, amit addig hallottam.
- Ez nem lehet igaz… - suttogott Julcsi, akin már látszott, hogy a sírás határán áll.
- Kicsim, nagyon jól tudom, hogy ez most mekkora fájdalom neked, de őszintén megmondom, nem akarom, hogy továbbra is kapcsolatban maradj Jocóval. Ha csak egy ici-pici valóságalapja is van mindannak, amit elmondtam, nem akarom, hogy bármi közöd, közünk legyen hozzájuk. Kiskorú vagy, de nem akarok keményebb eszközökhöz folyamodni, ezért mondtam el mindent. Mert tudom, hogy érettebb vagy a korodnál és megérted, mennyire féltelek! Nekem te vagy a legfontosabb és az, hogy boldog legyél, de biztonságban!
- Azt akarod, hogy szakítsak vele? Jól értem? – dadogta a lány.
- Igen, valóban ezt szeretném. Apád semmit nem tud az egészről. Nem akarom, hogy drasztikus legyen veled és rád parancsoljon, vagy épp teljes szobafogságra ítéljen. Hidd el, nem ez volt életedben az utolsó szerelem! Lesz még ilyen érzés, több is, mint kellene. Remélem, elhiszed, hogy mindez a te érdekedben történik!
- Persze, az én érdekemben! Meg a család jó híre miatt stb. Ne haragudj, de most bemegyek a szobámba! – kiáltotta Julcsi, de már patakokban folytak a könnyek a szeméből.
Szobájába érve becsapta maga mögött az ajtót, lerogyott az ágy mellé a szőnyegre, s teljes erőből rázta a zokogás, amit képtelen volt abbahagyni.
Talán három óra is eltelt, mire végre csendesedett a sírása, mire úgy érezte, talán az összes könnyét elsírta már. Pedig tudta, nem szabadna sokat sírnia, mert a következménye mindig nagyon fájdalmas. Most is ez volt, iszonyú fejgörcsöt kapott. Úgy érezte, mintha szét akarna robbanni az agya, mintha nem bírná elviselni a hallott információkat. Kisírt szemei duzzadtak voltak, s talán az életben még nem látszottak ennyire bánatosnak.
Sírás közben is járt az agya és átgondolta az egészet. Bármennyire fájt a szíve, sajgott a lelke, mégis tudta, hogy mint mindig, engedelmeskedni fog anyukájának. Bár a döntés nem volt nagyon könnyű, a félelem, amit a lánykérés miatt érzett, segített neki ebben.
Kiment, hogy kérjen fájdalomcsillapítót és annyit mondott Édesanyjának, hogy rendben, nem fog ellenkezni, de a maga módján szeretné ezt az egészet lezárni.
Teltek a napok és Julcsin egy árva mosolyt nem lehetett látni. Még a legviccesebb dolgok sem vidították fel, hiszen hatalmas súly nyomta a szívét. Egy nap aztán elmesélt mindent az egyik barátnőjének, aki szintén nem igazán tudta, mit gondoljon erről az egész történetről. Viszont teljesen Julcsi mellett állt, s biztosította arról, bárhogyan végződik a dolog, ő mellette lesz.
Egy nap aztán érkezett Jocótól egy levél, amiben leírta, mikor jöhet haza. Julcsi egyre idegesebb volt, ahogy közeledett az időpont. Soha életében nem szakított senkivel, hiszen nem is járt eddig senkivel. Kicsit tanácstalan volt, hogy mit tegyen, mit mondjon, de Jocó megkönnyítette számára a helyzetet, amikor megérkezett.
Becsengetett, s várta, hogy valaki kinyissa számára az ajtót. Julcsi úgy ment a bejárati ajtóhoz, mintha inkább visszafelé ment volna. De odaért, mély levegőt vett és lenyomta a kilincset.
Jocó is elég komoran állt a bejáratnál, nem a szokásos mosollyal. Ő is érezte, hogy valami nagy baj van és sorsfordító dolgok történhetnek ezen a napon velük. Amikor meglátta Julcsi szomorú arcát, könnyes szemeit, már tudta, miről van szó.
- Látom, bajban vagyok! Nyugodtan mondd meg, ha azt akarod, hogy csukjam be kívülről az ajtót! – szólalt meg szomorúan és halkan.
- Ezt nem akarom mondani, de beszélnünk kell! – válaszolta a lány. – Várj, kijövök!
Így az ajtót ő csukta be kívülről és kint, a kertben beszélgettek. Julcsi elmondta, mi történt, mit mondtak anyukájának, s azt is, hogy szülei mennyire féltik őt. Beszélt Jocónak a tervezett lánykéréséről is, amivel nagyon megijesztette, s amire ő egyáltalán nincsen felkészülve. Viszont azt is megérti, hogy a fiú ezt szeretné, ezért inkább elengedi őt, hogy keressen valakit, akivel boldog lehet, s akivel családot alapíthat.
Jocó megpróbált kicsit ellenkezni, hogy neki nem más kell, de mivel már úgy jött ide, hogy sejtette, nagy a baj, lelkileg felkészült volt. Talán két órán át beszélgettek az udvaron, aztán Jocó ennyit mondott.
- Nos, nem tudom, mit mondhatnék, hogy eloszlassam a kételyeidet, mert már nagyon elültették benned ezt a sok hazugságot. Annál viszont jobban szeretlek, hogy megpróbáljalak rávenni olyasmire, amit te nem szeretnél! De ne feledd, hogy szeretlek, s ha mégis meggondolnád magad, még van visszaút! Nem fogok rád egy életen át várni, de egy ideig biztosan.
- Én is szeretlek, de sajnos nem úgy, ahogy te szeretnéd! Nem akartalak bántani, nem akartam fájdalmat okozni, bár ez az egész nekem is nagyon fáj – hajtotta le fejét a lány.
Julcsi szégyellte, hogy ennyire gyenge az akarata, s ilyen könnyen meg lehetett győzni arról, hogy nem egymáshoz valók. Talán, ha tapasztaltabb és idősebb, akkor képes lett volna harcolni kettőjükért, s talán még utána is tudott volna járni dolgoknak. De nem tette meg.
Manapság, jóval idősebben már úgy gondolja, talán érdemes lett volna harcolni szüleivel, a világgal, de akkor egyszerűbb volt engedelmeskedni. Úgy gondolta, szülei, anyukája csak tudja, mi a legjobb neki, még akkor is, ha fájt tőle a lelke.
Jocó még utoljára átölelte Julcsit, megpuszilta a homlokát és elköszönt. Egyikük sem tudta, hogy ez a kapcsolat örökre megszakad, s azt sem tudták, hogy a lány később hányszor próbálja majd átgondolni, felnőttfejjel ezt az egész rosszul sikerült szerelmet.
Jocó kilépett a kapun, még egyszer visszanézett, majd elindult a buszmegálló felé. Julcsi pedig csak nézett utána, miközben szeméből újra patakzottak az elveszített szerelem miatti fájdalom könnyei.
-------------- *** --------------
Ennek a történetnek úgy tűnik,
vége, de ez nem egészen így van. Hozok majd még egy plusz epilógust is...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése