Bombicz Judit - Múltunk lesz a jövőnk...
2. fejezet - Régi érzések
Lehajolt és felvette, majd kinézett az ablakon. Észre sem vette, mennyire elszaladt az idő, amíg a saját gondolataival volt elfoglalva. A következő megállónál már le kell szállnia, hiszen hazaérkezett. Végre!
Összeszedte minden csomagját, kikászálódott az ülésből, és odaállt az ajtó elé. Amikor a szerelvény megállt és kinyílt az ajtó, szívében fájdalom helyett már a viszontlátás öröme, boldogsága vert tanyát, s el sem mozdult onnan többé.
Egy fiatalember odalépett, és segített neki leszállni a csomagjaival. Tita udvariasan megköszönte, majd elindult hazafelé.
Szerencsére nem kellett sokat gyalogolnia, hiszen a társasház, ahol szülei éltek, csak pár száz méterre állt a vasútállomástól. Tita érezte, testvére valószínűleg valamelyik ablakban lóg, és azt lesi, mikor érkezik meg a nővére. Éppen ezért néhány percet várt, mielőtt látótávolságba került volna. Nem akarta, hogy Gabi fellármázza az egész házat, ha meglátja őt. Megvárta, amíg a vonat kigördül az állomásról, és folytatja útját következő megállója felé. Talán tíz perc telhetett el, amikor úgy érezte, most már indulhat, húga biztosan feladta a leskelődést, hiszen ennyi idő alatt még nehéz csomagokkal is már a lakásban kéne lennie.
Kihúzta kerekes bőröndjének fogantyúját, jobb vállára lendítette hátizsákját, és lassan elindult az ismerős úton, oda, ahonnét néhány évvel ezelőtt távozott, hogy megvalósíthassa álmait.
Újra gondolataiba merült, de most az itthon töltött élete járt az eszében, s az, milyen várakozással tekintett a jövőbe tizenéves korában.
Mennyi minden történt vele az óta, mennyi öröm, boldogság és bánat érte, amik előre vitték az útján, s amik alakították az életét. Ezek mind megerősítették, felnőtté érlelték őt, s most már biztosan tudta, hogy mit vár a további életétől.
Amikor a nagykapu elé ért, hirtelen felnézett, mert majdnem beleütközött valakibe.
Felnézett és érezte, a szíve kihagyott egy dobbanást, a levegő hirtelen nehezebben áramlott a tüdejébe, mint eddig bármikor.
A férfi, aki előtte állt, azonnal felidézte tizenéves életének egy korszakát, mielőtt Párizsba ment volna tanulni. Egy viszonzatlan tini szerelem emléke tört fel benne, s hirtelen elsöpört minden mást, amire eddig gondolt.
A férfi édesapjának egy régi tanítványa volt. Talán tíz évvel volt idősebb Titánál, de ez a korkülönbség sosem zavarta a lányt. Hiszen ő volt az, aki először érintette meg a szívét, aki először élesztette fel benne a szerelem első szikráját, s aki mintha ezt sosem akarta volna észrevenni. Számára Tita csak egy kislány volt, akit nem szabad komolyan venni, s aki majd kinövi ezt a rajongást.
A férfi, Zoltán is azonnal felismerte a lányt, hiszen a vonásai az évek során nem változtak, csak éppen felnőtt nő vált belőle. Méghozzá egy gyönyörű, kívánatos nő, aki mellett nem lehet csak úgy elmenni.
Amikor Tita végre normálisan vette a levegőt, észrevette, hogy Zoli nem egyedül áll előtte. Mellette volt egy nő, aki kézen fogva vezetett egy copfos, mosolygós kislányt.
Sem a férfi, sem a lány nem tudott még megszólalni, de volt valaki, aki akaratlanul is áthidalta a kellemetlen csendet.
- Szia! – csiripelte a három év körüli kislány – Te ki vagy?
- Kicsim, milyen dolog ez? – szólt rá édesanyja a picire.
- Semmi baj – szólt Tita.
Elmosolyodott, és leguggolt a kislány elé.
- Szia! Az én nevem Titanilla, de mindenki csak Titának szólít. Téged hogy hívnak?
- Eszter vagyok és mindenki Eszternek hív – kacagott fel a kislány édes hangon.
Tita felállt és kezet nyújtott Zoltánnak.
- Szervusz, Zoli! Micsoda meglepetés! Nagyon régen találkoztunk.
A lány hangjában már nyoma sem volt annak a felindultságnak, amit a férfi hirtelen megjelenése eredményezett. Higgadt és józan volt, nem ugrott a nyakába, ahogy azt évekkel ezelőtt tette volna. Nyugtázta, hogy előtte áll három ember, akik közül az egyiket régóta ismeri. Hiszen ez nem más, mint egy találkozás valakivel a múltból, akire egyáltalán nem számított. Ennyi.
Zoltán habozás nélkül elfogadta a feléje nyújtott baráti jobbot, s amikor megfogta, kicsit megszorította, miáltal Titának hirtelen újra elfogyott a levegője. Akarattal nyugalmat kellett erőltetnie magára, de szerencsére ebből senki nem vett észre semmit. Talán csak a férfi, hiszen kezében érezte a lány kezének enyhe remegését.
- Szervusz, Titanilla! – szólalt meg végre a férfi, bársonyosan mély, bariton hangján, ami mindig megborzongatta a lány érzékeit, s a hatás most sem maradt el. Főleg, amikor régi szokásához híven odahajolt hozzá, hogy megpuszilja az arcát, s közben a fülébe súgott valamit.
- Most nem remeg a lábad?
Tita hirtelen elpirult, de azért talpraesetten válaszolt.
- Nem igazán, tudod már edzésben vagyok! – mondta mosolyogva.
S csak ők ketten érthették ezeknek a mondatoknak az értelmét. Zoltán ezzel idézte fel a lány régi rajongását, amit akkor neki kicsit nehéz volt kezelnie.
- Éppen Édesapádtól jövök! – terelte el a gondolatokat a férfi. - Mondta, hogy ma érkezel, de álmomban sem gondoltam volna, hogy éppen a kapuban fogunk összefutni. Nagyon örülök, hogy láthatlak, kislány! Bár, ha jobban meggondolom, ez a kislány megszólítás már nem is annyira aktuális… - mosolygott rá Titára, miközben még mindig a kezét fogta.
A lány kényszerítette magát, hogy kivegye kezét a férfi meleg, hívogató kezéből, s mosolyogva nézett vissza rá.
- Köszönöm, én is nagyon örülök, hogy láthatlak! Esetleg bemutatnál, kérlek? – nézett a Zoltán mellett álló hölgyre.
- Ó, bocsánat, nagyon udvariatlan vagyok, de nézd el nekem, annyira meglepődtem, amikor megláttalak. Ő itt Francesca!
- Nagyon örülök kedves Titanilla! Zoltán már nagyon sokat mesélt rólad! – nyújtotta kezét a szép, fekete hajú asszony.
A lány kezet fogott vele, de ez a kézfogás nem tartott annyi ideig, mint a másik.
- Igazán? Ez meglepő. Nagyon örvendek. A Francesca olasz név, ugye?
- Igen, én Olaszországból származom, de már évek óta itt élek. Itt jártam egyetemre és ezért tudok beszélni magyarul. Nem tökéletesen, de általában érthetően.
- Ugyan már! Tökéletesen beszélsz a nyelvünkön. Szerintem legalábbis. De kérlek, szólíts te is Titának, ahogyan majdnem mindenki. Titanillának egyedül Zoltán hív, még a családom sem. Ne haragudjatok, de mennem kell, Apáék már biztosan nagyon várnak! Örülök, hogy megismerhettelek Francesca és téged is kicsi Eszter! Biztosan találkozunk még!
- Nagyon örülök én is, biztosan összefutunk még, Tita!
- Vigyázz magadra, Titanilla! – szólalt meg Zoltán. – Hamarosan látjuk egymást, mert ezen a héten jövök még Édesapádhoz. Remélem, téged is itthon talállak majd, és elmeséled végre, milyenek voltak azok a párizsi évek. Rendben?
- Persze! Ha itthon leszek, majd beszélgetünk, de most már tényleg indulok. További szép napot nektek!
Azzal megfogta a bőrönd fogantyúját, másik kezével búcsút intett, és belépett a kapun. Vissza sem nézett, mert a bensőjében túlságosan kavarogtak az érzelmek és félő volt, hogy kitörnek, ha újra ránéz Zoltánra.
Még így is a hátában érezte a férfi fürkésző tekintetét, aki nem igazán értette, hová lett az a kislány, aki minden gond nélkül a nyakába ugrott évekkel ezelőtt. Mert nem egy kislány megy ott az úton, hanem egy felnőtt nő, akit ő még nem igen ismer. Nem csoda, hiszen ő nem tudta, mi történt azóta, Titával, amióta nem találkoztak. Éppen ezért már nagyon várta az újbóli találkozást, mert valami új érzés kezdett motoszkálni benne, ami eddig nem volt ott, s nem igazán értette, hogy mi ez.
„Nem baj - gondolta, - majd fényt derítünk erre is.”
A lány végre elérte a ház sarkát, ahol befordulva már utat engedhetett érzelmeinek, amikről azt hitte, már régen a múlt ködébe vesztek, s a gyermekkorban hagyta őket. Mekkorát tévedett, hiszen ezek az érzések csak hibernálódtak benne, de nem tűntek el. Istenem, még most is ugyanolyan felkavaró látni neki ezt a férfit, de most már teljesen hiábavaló dolog ez. Hiszen láthatóan boldog, felesége és kislánya van.
„Muszáj elfelejtenem ezt az egészet és másra koncentrálni – gondolta magában.”
De egyszerűen képtelen volt így betoppanni a lakásba, ahol családja már türelmetlenül várta. Úgy érezte, muszáj még egyszer látnia Zoltánt, mielőtt tökéletesen lenyugtatja saját magát. Lepakolta a csomagjait és kilesett a ház sarka mögül.
Nem látott senkit, ezért kiszaladt a kapu elé, az utcára.
Pár méterrel arrébb Francesca éppen besegítette kislányát egy fekete autóba, aminek szélvédőjén nem lehetett belátni, majd ő maga is beült, s a jármű elindult.
Tita szomorúan vette tudomásul, várnia kell néhány napot, amíg újra láthatja a férfit, aki hazatérte első napján ennyire felzaklatta az akaratlan találkozással.
Sarkon fordult és visszalépkedett csomagjaihoz, majd felkapva azokat, végre belépett a lépcsőházba.
Lassan, komótosan baktatott felfelé a lépcsőkön, amik mintha sosem akartak volna elfogyni.
A legfelső emeleten még mindig nem ért célhoz, mivel innen vezetett egy ajtó egy másik lépcsőhöz, amin keresztül a tetőtérbe lehetett jutni.
A ház teljes padlásterében az ő életterük, lakásuk volt, ahol Tita felnőtt. Ahol annyi öröm és bánat részese volt már, ahol a szülei változatlanul hagyták a szobáját, s ezt még a húga is tiszteletben tartotta.
Elmosolyodott a gondolatra, hogy még plüss állatai is várakozón bámulják szobája ajtaját, hátha kinyílik végre, és ismét belép rajta gazdájuk, aki annyira szerette őket mindig. Sőt, a lány még most is vonzódott ezekhez a kabala figurákhoz. Érintésük, közelségük megnyugtatta őt, s visszahozták számára a gyermekkor szépségeit.
Végre odaért az ajtóhoz, mely mögött a boldogság várt rá. Nem csengetett. Tudta, a zárban nincs kulcs, ez szabály volt náluk. Aki bezárja az ajtót, mindig kiveszi a kulcsot, hogy a később érkező családtagoknak ne kelljen ott toporogni, arra várva, hogy valaki végre meghallja a csengetést.
Tita elővette zsebéből a lakáskulcsot, amit oly régen nem használt már, és halkan bedugta a zárba. Óvatosan elfordította, hogy még a zár kattanása se hallatsszon a lakás többi részében.
Kinyitotta az ajtót, s a tőle telhető legnagyobb csendben belépett, csomagjaival együtt.
Lábujjhegyen elindult a folyosó végén található konyha felé, ahonnan isteni illatok szállongtak, s ahol édesanyja ölelő karjai, és finom főztje várta őt.
Amikor belépett a konyha ajtaján, mosolyogva, mindenki felugrált, és ott hagyta, amit éppen csinált.
Édesanyja kötényben, fakanállal a kezében, szinte átrepülte a köztük lévő távolságot, hogy végre annyi idő után magához ölelje a lányát. Édesapa az örömrivalgásra felállt a számítógépe mellől, és széles mosollyal arcán lépett Tita mellé. Amint Anya kiörömködte magát, s arrébb állt, hogy a boldogság könnyeit törölgesse, Apán volt a sor, hogy átölelje a lányt. Ebből persze Gabi sem akart kimaradni, hát mindkettőjüket egyszerre ölelte magához. Persze, ettől mindenkiből kitört a felszabadult, boldog nevetés, hiszen végre újra együtt volt a család.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése